Nem tudom, mióta lehettem a kórházban. Amikor megébredtem az altatásból, egy tiszta, fehér szobában találtam magam, egy ágyon feküdve. Velem szemben egy idősebb orvos ült, a papírjait nézegette.

– Üdv, Dr. Miller vagyok! Örülök, hogy végre magához tért – pillantott fel a szemüvege alól.

– Nem értem, mit keresek még mindig itt.

– Nos az iménti akciója miatt úgy ítéltük helyesnek, ha pszichiátriai megfigyelés alatt bent tartjuk pár napot.

– Hogy tessék?! Nincs nekem semmi bajom, pláne nem leszek a kísérleti patkányuk.

– Ez nem kísérlet. Ami a legaggasztóbb, hogy miközben be akart törni egy súlyos betegünkhöz, a lenyugtatása után kábítószert találtunk a vérében. A korára való tekintettel, és hogy sajnos nem maga az egyetlen, aki valamilyen szer hatására fiatalként randalírozik az intézményünkben, egyszerűbb megoldásnak láttuk ezt egy rendőrségi eljárás helyett. A helyében örülnék, hogy csak ennyivel megúszom. Van esetleg valaki, akit fel tud hívni, hogy értesítse a hallottakról?

– Az apám – válaszoltam röviden.

– Rendben. Arra kérem, beszéljen vele most, hogy majd tudjunk tovább haladni a dolgokkal.

Szemeimet forgatva, kelletlenül tárcsázni kezdtem apám számát. Bár a reggeli jelenet után nem reménykedhettem sok segítségben, egyáltalán nem akartam ezen a helyen maradni.

– Chris Diamond, tessék! – szólt bele a telefonba diplomatikusan.

– Helló apa. Kicsit gáz, de az van, hogy pszichiátriai megfigyelés alatt akarnak tartani. Nem tudnál esetleg értem jönni?

Erre az orvos megköszörülte a torkát.

– Mit műveltél, Cath? – érdeklődött fáradtan.

– Én csak be akartam jutni Martinhoz, viszont lehet, hogy egy kicsit túltoltam a dolgot, ha érted mire gondolok.

– Ugye emlékszel, mit mondtam neked? Ezt most egyedül kell megoldanod.

– De ne már! Nem akarok itt szenvedni, ki tudja, meddig.

– Hát pedig jót tenne. Nem foglak kihozni, főleg nem fogom magam ilyen kellemetlen helyzetbe sodorni az ostobaságot miatt. Bunkó módon viselkedtél, vállald a következményét!

– De apa...

– Ezt a beszélgetést lezártam. Elég volt abból, hogy bármilyen bajba kerülsz, mindig kihúzlak belőle. Eleve megtiltottam neked, hogy azzal a férfival találkozz. Ez a pár nap legalább kitisztítja a fejed, és én is jobban tudok koncentrálni a munkámra.

– Miért? Mi a francot csináltál a születésem óta?! – emeltem fel hirtelen a hangom, amire a doktor furán nézett rám – Ne haragudj! Csak kissé ideges vagyok.

Nagy sóhajt hallottam a vonal túlsó végéről.

– Valamikor bemegyek hozzád, rendben? Többet nem tudok tenni.

– Talán megteszi. Szia!

– Szeretlek!

– Én is, asszem.

Letettem. Csendben vártam, hogy az orvos végre hozzáfűzzön valamit a dolgokhoz.

– Ha jól hallottam, nincs túl jó kapcsolatban az apjával.

– Inkább semmilyen ez a kapcsolat.

– Na és az anyja?

– Kb. tíz éve eltűnt. Semmit nem lehet tudni róla.

– Értem. Mióta használ kábítószereket?

– Olyan öt éve.

– Nem gondolt arra valaha, hogy változtasson az életén?

– Őszintén, nem igazán.

– Van olyan személy az életében, akire szinte mindig számíthat?

– Igen, van. Valamelyikük éppen ott fekszik életveszélyes állapotban a maguk egyik szobájában – vágtam rá.

– Martin Foxra gondol? Miért hazudta, hogy a húga? Ugyanis, amikor megkérdeztük őt erről, azt mondta, kizárt dolog, hogy neki húga lenne. Sőt mit több, hevesen tiltakozott még csak a feltételezéstől is.

– Én csupán be szerettem volna menni hozzá, hogy lássam, mi van vele a baleset után. Komolyan, nem akartam semmi rosszat tenni.

– Van egyáltalán maguk között bármilyen rokoni kapcsolat?

– Nincs – ismertem be.

– Gondoltam. Nézze, egy darabig biztosan nem tudjuk beengedni hozzá, de ha türelmesen végig várja ezt a pár napot mindenféle probléma nélkül, és ha a páciens is ezt szeretné, akkor talán megoldható, hogy váltsanak egy-két szót egymással.

– Igazán?

– Ehhez viszont nagy önfegyelemre lesz szüksége, akár héhány csoportterápiánkon is részt vehet, ezzel növelve az esélyeit, illetve ezt a pszichológiai tesztet is kitöltheti, ha van hozzá kedve – nyújtott át egy darab papírt – Még elkérek pár fontosabb adatot, és akkor végeztünk is. Időnként be fog jönni magához egy nővér, hogy megnézze, minden rendben van-e.

– Ez tényleg komolyan hangzik.

– Csak a maga érdekében tesszük. Persze, nem muszáj vállalnia, ha nem akarja, de biztosíthatom afelől, hogy legközelebb nem leszünk ilyen elnézőek. Ugye nem szeretne valóban a pszichiátriára kerülni? Ezzel a pár napos megfigyeléssel csak megelőzzük a bajt.

– Legyen. Maradok.

– Ezt örömmel hallom.

Nem igazán volt más választásom, és csak így lehettem a legközelebb Martinhoz. Miután minden formalitáson túl voltunk, az orvos egyszerűen csak magamra hagyott az üres unalommal. Mégis mi a francot fogok itt csinálni pár napig? Terápiákra járok meg pszicho teszteket töltök ki? Talán felhívhatnám Justint. Úgyis rég beszélgettünk egymással.

Azonban amíg vártam, hogy felvegye a telefont, ő egyszer csak egy pillanatban kinyomott. Gondoltam, biztos véletlen volt, ezért megpróbáltam még egyszer. Harmadik próbálkozásra már el sem értem. Megharagudott volna rám valamiért, vagy most mi van? Miközben ezen agyaltam, lassan nyílni kezdett a szoba ajtaja. Azt hittem, máris egy nővért küldtek be hozzám, hogy rám nézzen, viszont óriásit tévedtem. Az ajtó mögül megvillantak felém egy alkalommal a város egyik legveszélyesebb emberének szemei.

– Nocsak! Hogy vagyunk? Hogy vagyunk? – kérdett rá negédesen Mr. Grey.

– Maga meg mi a francot keres itt?! – ment fel azonnal a vérnyomásom.

– Meglátogattam a kis Martin barátunkat. Úgy illik, nem? Ha az ember kórházba kerül. Kifele menet meg érdekes módon megütötte a fülem a neved. Na és te? Mégis hogyan sikerült erre az osztályra jutnod?

– Ahhoz semmi köze nincsen. Martinról meg szálljon le!

– Mert te azt gondolod, hogy ez így működik, kislány? – beszélt hozzám halkan, ahogy lassan hozzám közeledve megérintette az állam – Nem félsz attól, hogy ugyanarra a sorsa jutsz, mind az anyád?

– Mégis mit tudna erről? Csak egy mocskos, utolsó, önző fasz, aki a bájával ellentétben megnyomorítja más, ártatlan emberek életét. Mi a szart művelt Jennyvel?

– A barátnőd életben van... Egyelőre. A részletekről meg majd Martin értesít, ha akar. Még mindig nem hiszem el, hogy sikerült rávenned a kimenekítésére. Nagyon fontos lehetsz a számára. Amint hallottál a balesetről, be akartál jutni hozzá, igaz? De végül a heves természeted kárára csak idáig jutottál el. Drog és barátok nélkül. Milyen sajnálatos! – a megrémült arcomat látva tovább folytatta – Valóban nem sok mindent tudok az anyádról, viszont az utána való kutakodásotok az én érdeklődésemet is felkeltette. Angela Diamond. Kivételes női személyiség volt. Coleman egyik legféltettebb kincse, ezért nem is ismerhettem igazán. Ha a te tűzzel teli szemeidbe nézek, azt hiszem, meg tudom érteni, hogy miért volt ez. Kár, hogy soha nem bírlak majd semmivel rávenni, hogy a bandánk tagja légy, hiába érzel mérhetetlen haragot az egész világ ellen. Pláne úgy, hogy Martin ezt semmiképpen nem hagyná. Hm... Már Amber megismerésénél ki kellett volna iktatnom.

A bennem felgyülemlett feszültségtől váratlanul felemeltem a jobb öklöm, hogy behúzzak neki egyet, azonban túl jók voltak a reflexei, és még időben sikerült elkapnia a kezem.

– Nem bántam volna megütni – feleltem határozottan a szemébe nézve.

Valami különös levegő keringett körülöttünk a szobában, ahogy ültünk így egymáshoz közel. Mintha meg akart volna babonázni, abban az egyben viszont biztos voltam, hogy nem engedem be ezt a farkast a területemre. Sőt, ha nagyon elborulnak a dolgok, vasvillával fogom elűzni onnan.

– Bátornak látszol, Cath, de vajon valóban az vagy?

– Lehet, hogy a fiába szerelmes voltam valamikor, ellenben magát még a saját temetésemen sem tűrném meg.

– Ugyan. Ki szeretne holtan látni egy élő vadangyalt? Fogadjunk, hogy hamarabb megkaplak magamnak, minthogy Martinnal megejtenétek az első csókot.

Erre kínomban felnevettem.

– Sajnos erről már lekéstél, casanova – közöltem pimaszul.

– Ó, értem. Jó tudni, hányadon állunk. Ambernél szinte az utolsó leheletemet is ki akarta verni belőlem. Meg amúgy azt tudtad, hogy neki is van bőven rejtegetnivalója a múltjában? Kíváncsi leszek, érted meddig képes elmenni. Mondjuk legutóbb is majdnem belehalt – jelentett ki, miközben felállt a helyéről – Azt hiszem, nem rabolom tovább az idődet. Biztosan van jobb dolgot is, mint egy "önző faszt" hallgatni, például bámulni a falat, vagy tanácsadásokra járni, nem tudom. Élvezd ki ezeket a napokat, amíg itt biztonságban vagy, mert odakint minden egyes lépéseteket figyelni fogom. Érdekes kis móka lesz. További jó időtöltést kívánok neked, Catherine! – azzal magabiztosan távozott.

Éreztem, hogy egyre nehezebben tudom kontrollálni a bennem rejlő idegességet, egyre erősebben kezdtek remegni a végtagjaim. Valami eléggé ütös szerre lett volna szükségem, de az itt lehetetlennek bizonyult. Justin abszolút nem vette fel a telefont, hogy kihúzzon a bajból, ezért nem maradt más választásom, mint a kórházi segítsék. Ahogy megnyomtam a nővérhívőt, az a bizonyos szőke hajú nő lépett be az ajtón. Már csak ez hiányzott erre a mai napra.

– Tessék! Hívtál – érdeklődött.

– Valami nyugtatóra lenne szükségem. Nagyon szarul érzem magam.

– Máris? Nem rég tértél magadhoz az altatótól.

– Igen, mert borzalmas ez a hely, és azt hiszem, baj lehet az egyik barátommal, hogy nem érem el.

– Sajnos ilyen rövid időn belül nem adhatok neked semmit.

– Maga csak azt tudja mondani, hogy "sajnos"?

– Nem hiszem, hogy ezzel a magatartással mi ketten jobban leszünk, kisasszony.

– Behalok. Itt a nővérekkel "jóban kell lenni"? Különben nem kapok kaját, vagy mi van?

– Csak tájékoztatnálak, hogy annak a betegnek is én vagyok az ápolója, akihez olyan nagyon be akartál jutni, és hogyha úgy szeretném, tőlem függ, hogy végül sikerül-e vagy sem.

– Ki a franc vagy te itt amúgy?

– Dr. Alice Miller, a főorvos lánya. Örvendek!

– Ja, értem, és akkor te már ilyen istennőnek képzeled magad itt.

– Nem tudom, hogy mit akartál attól a szerencsétlen férfitól, de nem fogom hagyni, hogy bármiféle rendbontás legyen egy kábszeres liba miatt. Az apám mindenféle ilyen utcai suhancot megsajnál, viszont engem egy kicsit sem hat meg a "szívszorító" történeted.

– Hát ennek nagyon örülök – jegyeztem meg gúnyosan – Azért valami kibaszott cuccot kaphatok, amitől elmúlik a remegésem? Megjegyezném, kezdesz rontani a helyzeten.

– Talán hozhatok egy csésze meleg, levendula teát. Az megfelel?

– "Talán." Csak ne egy óráig tartson, ha ráérsz esetleg.

Mindössze pár órája lehetek itt, de már esélyesebb ez a hely egy agyrákra, mint bárhol máshol. Nem véletlenül kerülik inkább az emberek a pszichiátriát, ha valami problémájuk van. Otthon mégis csak nyugtatóbb minden. Na ezért nem fogok én soha leszokni a drogokról.