Hogy mi az abszolút pofáraesés? Mikor eltervezitek, hogy kiültök a tetőre varázsolni, de a tetőajtót elátkozták. Mert valakik kolbászt töltöttek és húst szárítottak a tetőn. Annyira nem meglepő a C koli esetében, még az ÁNTSZ-t sem kellene ráhívni, ennél durvább dolgok is történtek már a tetőn. 

Összenéztem a lányokkal, volt még egy másik lehetőség is. Lementünk hát az alagsor felé, egy hatalmas ablak volt a földszinti mosoda ajtaja mellett, az alagsor természetes fényt csak innen, a félszintről kapott. És gyakran - mert az alagsorban veszélyes elemek éltek - nem is volt más fényforrás. Kinyitottuk az egyik ablakot, a mosodából kihoztunk egy széket és, ahogy szoktuk, kimásztunk a domboldalra. 

A C kolinak nem volt külön bejárata, ilyen későn pedig a portást nem lehetett rávenni, hogy engedjen ki bennünket. Maradt ez a megoldás. 

Gyakorlásképp egyszerű tanórai gyakorlatokat ismételtünk el, először én és a szavaim, hogy biztosan legyen egy lámpányi fényünk a sötét éjszakában. Egy picivel később előkerültek az ujjak, amiket varázsujjaknak hívtunk, tutting volt az angol nevük és annyira nyakatekert volt, hogy első évben egy csomó tutorialt néztem youtube-on, hogy „egyszerű emberektől" tanuljam meg, hogyan kell így hajtogatni az ujjaimat. Egyre másra születtek a színes csillámok és fénykörök. A varázslatok sercegve jelentek meg, a hidegben. A nonfiguratív vonalak és magasba szökellő fénysugarak után elkezdtük a műsort. Zoé megpróbált egy macskát elővarázsolni a fényből, amibe Ronnie is besegített, így a cica futkározhatott a magasban. Ronnie átadta a vizualizációhoz tartozó információkat Zoénak, aztán elengedte a fényfestést, így egyedül ő irányította. Nagyon jól nézett ki, amíg valaki a harmadikról nem küldött bele egy fénycsóvát, amitől a macska kaktusszá változott. Ujjaimat virágként szétnyitva küldtem tűzijátékot az égre. A harmadikról valaki újabb fénysugarat küldött ki, ízléstelen pöcs – morogtam, ahogy az atomvillanás és a gombafelhő elkezdett elkezdett felemelkedni. Feltartva mindkét tenyerem, még mindig nem vetettem be a speciális mágiámat, saját varázslattal kaptam el az idegen energiáját. Így már megismertem Meer erejét, elég sokszor volt szerencsém a saját erőmmel elfogni az övét. A felhő, mielőtt felnőhetett volna a negyedik emelet magasságáig összezsugorodott egyetlen aprócska folttá.

https://youtu.be/RjN_pWTh5Z4

 – Másod is ekkora, nem csak az energia, amit belevittél – kiáltottam fel, mintha nem tudtam volna ki követte el. A gombafelhőbe fektetett erőből végül egy valódi macska nagyságú keletkezett, ami Zoé lába körül rohangált.

Rizi és Meer valamivel később jöttek le hozzánk, addigra már színes lampionokhoz hasonlóan feldíszítettük a környező „örökzöld" erdő első néhány sornyi fáját. Sokak a természeti mágiára specializálódtak, az ő feladatuk volt egész télen zölden tartani a lombhullató ligeterdőt a suli oldalában.

A vállam fölött láttam, ahogy Meer rohan felénk, szinte vártam mikor fog orra bukni a saját lábában, de ezúttal megkímélt bennünket.

– Szi-sziasztok! – köszönt a szemüvegét igazgatva. – A-az-az egyébként én voltam, aki a-a-azt a felhőt csinálta – vigyorgott rám idétlenül. Elég ideges lehetett, ha ennyire dadogott. Rizi a maga hosszú lábaival hamar beérte alacsony termetű haverját.

– Na, mizu? Újra karácsony van?

– Gondoltuk megvárunk benneteket – mosolyogtam Rizi felé. A fiú fázósan dörzsölte össze tenyereit, majd ők is elkezdtek melegíteni. 

– Mi a terv? – kérdezte izgatottan Meer.

– Ismeritek a Knite képregényt? – kérdeztem hasonlóan izgatottan, miután néhányuk bólintott folytattam. A Knite-ban a főszereplők csillagokat varázsolnak a csillagtalan sanghaji égboltra papírsárkányok segítségével. – És a Mackótestvért? Ahol a sarki fényben sétálnak az állatok? Alakokat formáztunk a fényből, amelyek keresztül-kasul szánkóztak az égen, mígnem az aurórához hasonló jelenséget sikerült előhívnom, amelyen átirányították a teremtményeiket. Gyönyörű volt a látvány. Izgatottan csaptam össze tenyereim, fantasztikus volt.

Hogy ki találta ki, hogy építsük fel Elsa jégpalotáját nem tudnám megnevezni, egyikünk képessége sem kötődött az építészethez vagy a jéghez, de öt harmadéves azért elég varázslatot kellett tudjon ahhoz, hogy valamiféle jégvárat felhúzzon. Még akkor is, ha ketten elsőéves tárgyakat is görgettek.

Lefagyott ujjakkal, kipirult arccal másztunk vissza a koliba, sokkal inkább zuhantunk át az ablakon, mert a végtagjaink alig hajlottak a hidegtől. Becsuktuk az ablakot, helyére toltuk a széket és vacogva, a tenyerünket lehelve és dörzsölve próbáltunk erőre kapni.

– Ha most valaki a combomra csapna, azt hiszem, darabokra törne a lábam. – Ronnie úgy vacogott, hogy a fogai is össze-összekoccantak.

Aztán fél emelettel felettünk, a földszintről, az ordenálé afterpartik félreérthetetlen zajait hallottuk és összenéztük. Hirtelen már nem vacogtunk.

– Na jó, húzzunk a fenébe – lépett előre Rizi, mi pedig követtük.

Elégedetten dőltem be az ágyamba, nem volt melegem még kabátban sem, de fél órával később levetkőztem a rétegek zömét és a benti csapnál való fogmosást követően már csak aludni volt erőm.