A Berith személyes poklából kivezető út rozoga volt, csúszós és pókhálós. De legalább élve kijutottunk. Rizi a mutató és középsőujját megfeszítve szorította a hüvelykujjához, miközben tenyerei egymásnak feszültek. Néhány fényes gömb jelent meg körülötte, melyeket fénysugarak kötöttek össze. Éppen azon töprengtem, mikor sajátított el egy ilyen király fényvarázslatot, mikor elnevette magát.

– Neked is bejön, mi? Berith egyik trükkje. Azok a gömbök pokoltüzet tartalmaznak! – mutatott rá az egyikre.

– Rizi, ez egy baromi sötét mágia, ha a pokol hercege személyesen mutatta neked.

– Jól néz ki vagy nem néz ki jól? Funkcionális vagy sem? – replikázott. – Két szavadba kerül és megszüntetem.

– Jólvan! – nyögtem. – Arcom lapos, vágom.

Egy kósza pillantást vetettem a fekete sziklákra és arra az alig látható üregre, amin nemrég átpréseltük magunkat, hogy kijussunk a fenti világba. Ahogy a másik bejáratot, úgy ezt sem lehetett észrevenni.

Rizi ruganyos lépéssel állt fel a hókupac tetejére, felém nyújtotta a kezét és felhúzott maga mellé, mintha szalmabálára léptünk volna fel, annyira szürreális koraőszi érzés kerített hatalmába.

A biztonság kedvéért a saját kis szentjánosbogaras fényjátékommal is körbevettem magunkat.

– Erre – mondta a tőle megszokott nyugodt hangon és én követtem, anélkül, hogy egy fikarcnyit is kétkedtem volna a megérzésében. A téli erdő sötétsége misztikus hangulatot árasztott, ami abból fakadhatott, hogy az idők kezdetén elátkozták, de minden benne lakó ork és hegyi troll ellenére maguknak a havas fenyőknek is volt egyfajta kisugárzásuk. Nem a csenobili módon.

Figyeltem Rizi forgolódó, eleven pokollabdáit, szinte táncoltak körülöttünk, semmiféle hangot nem adtak ki. A lángok hangtalanul lobogtak, mi pedig hangtalanul jártunk a hókupac tetején. Egy pisszenés is kiáltásnak tűnt volna a csöndben, de még annyi sem volt. Füstszag terjengett, mintha egy közeli menedékházban tüzet gyújtottak volna.

A nagy bámészkodásban belegabalyodtam egy pókhálóba. Legalábbis, azt hittem pókhálóba. Rögtön megtorpantam és az arcomhoz kaptam a kezem, de az ujjam is beleütközött abba a valamibe... ami a legkevésbé volt pókháló. Egy hagalaz lengedezett az arcom előtt. Lassan felemeltem a tekitnetem. Ahol egy rúnabetű lóg le a karácsonyfáról, ott több is lehet.

– Na baszd meg – formáltam jól érthetően a szavakat. Rizi lassan fordult felém, aztán az egész arcát az ég irányába fordította. A skandináv népcsoportok összes rúnája, de még talán az árnyvadászok rúnái is ott csüngtek a faágakról. Állatok koponyáival, agancsokkal, szárított virágokkal és egyéb csontokkal ékesített szélcsengő alatt enyhén remegve foglaltunk állást. Pokolból pokolba vagy hogy szól a mondás.

– Miért kell neked minden szart észre venned, Abby? – kérdezte suttogva Rizi.

– Nem tudom. Nem azt mondtad, hogy Meer és a többiek tudni fogják, ha kijöttünk?

– Egy biztonságos helyen várnak minket – mormolta és megbabonázva nézte a különös függőket. – Tudom mi ez – fordította hirtelen felém a tekintetét.

– Valami wendigo-idéző, ghoul-csalogató átok?

Rizi elnevette magát. – Nem-nem, ez egy nagyon puritán fohász.

– Fohász? Mint az erdő fohásza? Vándor, ki elhaladsz mellettem...

– Olyasmi, csak boszorkány verzióban. Védelmet kér a helyi szörnyetegekkel szemben, a koponyák azok a vadak, amiket az asztalon szeretne látni, a növények rontásűzők...

– Jó és az emberi koponya? Szeretne fehér embert az asztalon látni?

– Fehér karácsonyunk lesz, nem? – kuncogott. – A rasszista humorért a pokol tüzén fogunk égni.

– Már a boszorkányság miatt is. Na jó, pucoljunk el innen, amíg nem ered a nyomunkba egy kósza ghoul.

– Azt hiszem, az egy inkvizítor koponyája – indult meg Rizi.

– És ezt honnan tudod? Na ez a nettó rasszizmus! A fejformájából nem tudod megmondani, hogy inkvizítor vagy mit tudom én, varrónő. Persze, van olyan, hogy ránézek valakire és azt mondom: hű ez egy köcsög. De lehet, hogy nem az, csak az arcszerkezete olyan...

– Abby – nézett le rám. – Fekete mágia, én értek hozzá. Haladó szinten. Nem szólok bele a szómágiádba, az a te szakterületed. Kicsit több hitet kérek, ha az én asztalomról van szó.

Immár másfajta csendben ballagtunk tovább, nem az a békés volt, mint korábban. Nem. Ez a feszült, gyilkos csend volt, amit egyikünk sem akart feloldani. Sem bocsánatkéréssel, sem szúrással.

A fenyves felritkult és egy kopár részen találtuk magunkat. A szívemhez kaptam a kezem, meredeken az ég felé törő sötét hegygerinc feszült néhány száz méterre mellettünk, még az éjszaka sötétjében is tökéletesen ki lehetett venni az alakját. Mit keresne itt Meer? Mit keresne itt Vasárnap? Egyáltalán hol voltunk? Melyik térképen szerepelt ez a hely?

Rizi tovább erőltette a menetet. Lehajtott fejjel kullgotam mögötte, a némaságban már csak a lábnyomokat követtem. A tájnak felszínesen voltam tudatában, erőteljesen hullámos hegyoldal, mély bevágásokkal, ahol a hó és jég szokott lefele irányba közlekedni lavinaként. Csak akkor rezzentem össze, mikor hirtelen egy kellemetlen mélység peremén találtam magam. Előttem egy kisebb kráter, befagyott tóval és a partján egy kápolnával.

– Ri... o, jaj... – néztem körbe kínosan lassan. Nem láttam a pokoltüzeit. Csak a saját kis bogárkáim röpködtek körülöttem. Sóhajtva nyúltam bele a zsebembe, hogy előszedjem onnét Vasárnap füzetét, mikor a kápolna előtt megláttam valamit a sötétben. Ezernyi imbolygó csillag szállt fel egy pontból. Annyira megilletődtem, hogy még a füzetet is elejtettem. Megráztam a fejem, nem létezik, hogy valaki ugyanolyan szentjánosbogaras fényeket varázsoljon, mint én.

– Hallom a tücskök nyáresti ciripelését – suttogtam és valósággá vált. A mélyedésben lassú tücsökdal visszhangzott.

– PÉNTEK! – Vasárnap hangja betöltötte a katlant. Felkaptam a füzetet és lecsúsztam a meredek oldalon. A fiú a befagyott tavon át futott elém. Testeink valahol a part közelében fonódtak össze, a szívem kalapált. Csillagszóró-érzés volt ez, pezsgő, forró, megigéző, megfoghatatlan. A nyakába csimpaszkodtam, a lendület hevében még egy fél fordulatot is tettünk a jégen, mielőtt akkorát vetődtünk volna, hogy a sarkvidéki jegesmedvék is felszisszentek a koppanástól.

– Mit keresel itt? – kérdezte Vasárnap és hideg kezével az arcomat térképezte fel.

– A kraken kincsét. Téged te idióta! – Talpra tornáztam magam és igyekeztem megállapítani hol a kénköves pokolban lehetünk. Ha Vasárnap itt vert tanyát, bizonyára nem véletlenül választotta ezt a helyet.

– Te is nagyon hiányoztál – sóhajtotta zavartan, mint aki másra számított.

– Vasárnap, én... – megigazítottam a hajam, mint mindig, mikor ideges voltam. Lesütöttem a szemem és mélységesen elszégyelltem magam.

– Ne akarj mindenáron önfeláldozó mártír lenni! – szólalt meg mielőtt bármi értelmes elhagyhatta volna a számat. – Nem kértelek arra, hogy segíts ebben.

– Nem – bólintottam és újraterveztem az egész monológomat. – De csúnyán elvették tőlem az ígéretem teljesítésének az esélyét is, amiért pipa vagyok. Másrészt, már a mi klikkünkhöz tartozol. Harmadrészt, ha el akarsz küldeni ilyen hidegben, itt helyben a földre nyomlak, aztán léket vágok a tavon, beledoblak a vízbe és rádfagyasztom azt az átkozott léket. Érted?

– Dulván dobsz a földle? – sandított felém.

– Dulvábban, mint az előbb, Blian – hunyorogtam. Persze, hogy a Brian élete, mikor máskor? Kimondhatatlanul rajongtam Vasárnapért.

– Ha a könyvtáros némber téged hajít bele a szentséges vízbe és belefulladsz, ne nekem panaszkodj. Én szóltam, hogy nem kell a hősködés, az én lelkiismeretem tiszta.

– Jól van, lovag. Telesírnád a kispárnád, ha meghalnék – vetettem oda foghegyről. – Még az is lehet, hogy átmenne az életed görög drámába és nekiállnál szemfedőt szövögetni.

– Lehet – intett a hegy felé bágyadtan mosolyogva. Mintha nem hitte volna el, hogy a többiek is eljöttek. És mintha egyúttal meg is könnyebbült volna, hogy ők is itt vannak.

– Vasárnap! – ugrott a nyakába Ronnie. – Jó messzire kóricáltál – csipkedte meg az arcát.

– A kápolna – pillantott hátra Vasárnap –, egy erős varázsló őrszemei véd...ik... –kissé szaggatott volt a mondat vége. Valószínűleg azért, mert a hegy és a tó megremegett.

Az ég kitisztult, ragyogó fehér fátyolfény vetült a jégre, amiből egy karcsú nőalak rajzolódott ki. Hatalmas volt, kétszer-háromszor magasabb Rizinél, de olyan arányosan szép tudott maradni a maga négy méteres termetével, hogy elfelejtettem hogyan kell levegőt venni.

– Helig skit – hogy Sunday mélatlankodott azt leginkább a hangsúlyból következtettük ki. Valószínűleg nem egy ikea bútort akart megidézni, bár valami kanapé jöhetett volna a lassan manifesztációhoz. Bágyadt nyugodtság kerített hatalmába, sem ideges, sem izgatott nem voltam. Meer sem. Zoé sem.

Egyedül Sunday tűnt feszültnek. Minden csupa jégkék volt, ahogy néztem a többieket meg kellett állapítanom, hogy Meer és én is lassan a jéghez növünk.

Éles kontrasztot teremtett a kápolnából kiszűrődő lámpa sárgás fénye. Épp csak egy pillanatra láttam a bent rejtőző alakot, mögöttem Rizi megmoccant és fellökött elszakítva a jégrétegtől.

Ronnie mellém térdelt és átfogta a vállam. A szemén látszott, hogy irtózatosan fél. Újra a szellemalakra néztem és megértettem. Az isteni jelenés némán kommunikált Vasárnappal.

– Sunday – suttogta.

– Kérj tőle elnézést vagy valami és add oda neki, amiért jött – tápászkodtam fel. Vasárnap hűvös tekintettel mért végig minket.

– Nem tudja – szólalt meg üveghangon a csodálatos hölgy. – A tudás immár a fejében van. Nem adhatja vissza, nem is feledheti, hisz erre készült. Ezernyi emlékeztetővel és jegyzettel.

– Visszaadja a könyvet és szépen meghúzza magát, az nem jó? – próbálkozott Rizi. – Esetleg halála után szolgálhatná a könyvtárat.

Erre általános hőbörgés támadt. – Nekünk akkor már mindegy, nem?

A nő kíváncsian méregette Rizit, széles mosoly terült szét az arcán. Meztelen lábujjai elérték a jég felszínét és egészen sárgás emberi színe lett a bőrének.

A jég élesen reccsent alatta.

Sunday vigyorogva csettintett, ujjhegyén csak úgy táncolt a vérvörös mágia. A könyvtáros egyetlen pillantást fecsérelt Vasárnapra, egész arca ragyogott, ahogy Rizit méregette és közben egészen összement. Átlagember méretű karcsú asszonyság lett.

– Rizi, szerintem ez a nő meg akar rontani – pusmogta Meer lángvörös arccal. Rizi falfehéren biccentett. – Nem kellett volna megszólalnod.

– Ki gondolná, hogy ezen a sivár vidéken ennyi tiltott tudás halmozódik? – nyújtotta előre a karját. – Szeretném azt is! – mutatott a fegyverre.

– Szeretni lehet – bukott ki Riziből óvatlanul. Vasárnap lefagyott (pedig a jégen kuporgott és épp vadul rajzolta a boszorkányköröket), ahogy mindenki más is, végül Annából kitört a nevetés. Az isteni entitás zavartan rázta a fejét.

– Ez nem valami kedves – jegyezte meg. – De felvilágosítalak: amit én meg akarok szerezni, azt meg is szerzem. Én vagyok minden tudás őrzője és a küldetésem, hogy mindenféle varázslatokat begyűjtsek a feljebbvalóim számára.

– Én azt hittem csak egy könyvtáros vagy – pillázott Zoé. – És ha ők az Istenek minek kell nekik Rizi tudása? Nem annyira ritka ez a logikai dolog és nem is annyira nagymestere, hogy Méltóságteljes Doktornak szólítsuk. Bocs – nézett Rizire.

– Szerintem nem a kockavetésre – kezdett bele Rizi, de a könyvtáros hangja betöltötte a katlant.

– A logikai mágia elegye a legsötétebb fekete mágiával – szippantott egy mélyet a mínusz kétszáz fokos levegőből. – Csodálatos és végtelenül ritka, kitölthetné a hiányosságokat, a könyveink üres lapjait.

– Szóval igaz – néztem a nőre Ronnie kezét fogva. – A teremtő istenség kivételével...

– Ki ne mondd! – kiáltott rám Vasárnap.

A nő elveszítette emberi lényét és átment abba a szellemalakba, amit korábban láttunk, ezúttal azonban nem olyan kedves kis fényalak volt, nem... vörös démoni entitás lett belőle.

– Gratulálok – Ronnie lapos pillantása elárulta, hogy ez nagyon nem őszinte gratuláció volt. A teljesítményem azért kétségtelenül elismerte. Három szóval úgy fel tudtam húzni egy ilyen lényt, hogy az már ráflesselt a Harry Potter filmek végére.

Mintha csak erre a pillanatra várt volna a jég tükre átszakadt és hosszú nedves csápok nyúltak ki, hogy a törékeny nő dereka köré tekeredjenek. Elég vad live action hentainak tűnt, amit biztos távolságból lett volna érdemes nézni – vagy még úgy sem. Fejvesztve rohantunk a tó partjai felé, mindenki távol akart kerülni a léktől meg a csápos szörnytől. Meg a könyvtárostól.

A könyvtáros varázsolni akart, de a szörnyeteg úgy szorította a kezét, hogy képtelen volt bármit is tuttingolni.

– Belementem abba, hogy visszaadjam a nyavalyás könyved – kiáltotta Vasárnap ingerülten –, de nem fogok megszűnni létezni csak azért, mert neked úgy lenne kényelmes, érted?

– Nem mondtad, hogy ilyen szenvedélyes tud lenni – súgta Ronnie a fülembe.

– Nem rossz ötlet kinyírni a nőt? – kérdeztem vissza. Ronnie bólogatott. – Sunday! Sunday!

Vasárnap egy pillanatra nem figyelt, a tavi szörnyeteg felett elveszítette a kontrollt. A könyvtáros elszabadult, egész lényét körbeölelte a hihetetlenül tömény varázs. A jég elgőzölt, ahogy a lába a közelébe ért. Kecsesen lebegett felette két centire.

Vasárnap volt az egyetlen közülünk, aki a végen maradt. Most, hogy a boszorkányköre is egy pillanat alatt szublimált nyakig merült a zavaros levesbe.

– Hány tükröt törtél össze? – sápítozott Ronnie, aki azzal a lendülettel eltűnt mellőlem, egy pillanatra láttam megjelenni a tó közepén, aztán Vasárnappal együtt visszatértek a partra.

– Mitől szent ez a tó? – kérdeztem idegesen Vasárnaptól, aki a sokktól tágra nyílt szemmel nézett maga elé. – Szükségem lenne a válaszra, mondjuk most! – hadartam egyre idegesebben, a könyvtáros megint valami ármányra készült.

A hullámok egyre kisebb mértékben nyaldosták a hirtelen kiolvadt tó partját, a víztömeg összehúzódott. Több méterre álltunk Zoétól és Annától, de még így is hallottuk, ahogy azt mondják: ajaj.

Víz, víz, víz, víztükör. Jég. Jégtükör. Tükör. A tükrök varázslatosak, de ez most egy felolvadt fortyogó vizű tavacska volt.

– Szólj Rizinek, hogy elkápráztatjuk ezt a nőt, aztán meglátjuk mit bír el a zsebvilágom – súgtam Ronnie fülébe.

Mindkét tenyerem a melegen nedves kavicságyra fektettem. A hullámok elveszítették a tarajukat és az egész vízfelszín egy merő fekete tükör lett.

– Tükör? – állt meg felettem Vasárnap. – Abby, ennek a tónak a vize varázslatos. Azt mondják a forrása maga a mágia forrása, szóval nem kéne...

– Ha nem bánod, nem iszom bele. Szerintem holnap ilyenkor is hánynék – morogtam.

Rizi belemártotta a kardot a tükörbe, amin enyhe hullámzás futott végig. A fekete selyem felületén megjelent a csillagok tengere. A katlan elhallgatott, végtelen nyugalom telepedett rá. Aztán elkezdtek ciripelni a kabócák és táncra keltek a fényes bogarak.

Vasárnap gyanakodva méregette a megbabonázott könyvtárost.

Óvatosan levettem a hátizsákom és Vasárnap felé csúsztattam. Biccentett, kivette belőle az üveggömböt és felém nyújtotta.

Egy komoly problémába ütköztem: nem tudtam egyszerre két ilyen nagy bűvölést szimultán végezni. Mikor erre rájött Vasárnap gyöngéden elmosolyodott.

– Neked sem megy kettő egyszerre, mi?

A fejemet nógattam. Vasárnap megfogta a kezem, jelezve, hogy átveszi ő a hipnózist. Reméltem, hogy Rizi pont úgy olvas az ő fejében is, ahogyan az enyémben.

Elkezdtem megnyitni a zsebvilágot, ezúttal hagytam neki időt, nem lett volna szerencsés, ha valami véletlenül kiszökik onnan. Meleg fény áradt belőle.

Vasárnap felemelte a kezét és halk kántálásba kezdett – megpróbálta megigézni az ősboszorkát. Morgana le Fay, az istenek könyvtárosa a zsebvilág kapujában eszmélt rá, hogy csőbe húztuk.

Ezüst szemében riadalom ült, kétségbeesetten nyújtotta a kezét, hogy valamibe belekapaszkodjon, bele is mart Vasárnap ruhájába. A fiú tüdejéből kiszaladt a lélegzet. Rizi a semmiből bukkant elő és azzal a lendülettel lesújtott a karddal.

Vasárnap, Morgana és jómagam is halálra vált arccal szemléltük az eseményeket. A nő nem sérült meg, de elengedte Vasárnapot és elnyelte a zsebvilág. Vasárnap lehuppant a kőágyra.

Aztán a tükör éles hangon pattant és a víz gyorsan szétterült elsodorva azokat a szerencsétleneket, akik a partján álltak. 

**

A C koli folyosóján néztünk egymásra. Egyikünk sem tudott megszólalni. Ronnie idegesen piszkálta egyik lábával a másikat. A kezében egy bőröndöt tartott. Lemondó pillantást vetett felénk, aztán eltűnt.

Rizi idegesen dörzsölgette a halántékát. Anna és Zoé a sápatag Vasárnapra pillantottak.

– Azt hiszem én is megyek – dünnyögte Rizi. Anna és Meer biccentettek.

Vasárnap szemébe könnyek gyűltek, hogy a haragtól vagy a fájdalomtól azt nem tudtam volna megállapítani.

– Ne legyetek már ilyen gyászhuszárok! – vágta hátba Márta Annát.

– Tűnj már a fenébe! – tört ki Annából a sárkány.

Márta feltartotta a kezét. – Nem miattam ér véget előbb a tanév, de azért annyira nem kellene kiakadni. Legalább a vizsgák előtt. Tudjátok hány kívánságot váltottatok valóra?

Vasárnap erre ingerülten emelte fel a középső ujját.

– Most mit duzzogsz, mugli?

Sunday háthat fordított neki és visszatért a szobájába. A végén csak Zoé és Anna maradtak ott a folyosó végén az ablak előtt.

Amikor Ronnie és Rizi átteleportáltak hozzánk Rizi átvágott valamit azzal a karddal, amit nem lett volna szabad. Berith kardja mindenen átvágja magát.

Elvágta Vasárnapot a varázserejétől, amit így Morgana magával vitt a zsebvilágba. Vasárnap azóta egyetlen szót sem szólt.

Ha mindez nem lett volna elég tragédia, ahogy kihúzta a kardot a tó tükréből az összetört. Berith kardja magába szívta a varázserőt, ezért is lett hirtelen ekkora hatalma. A víz elsodort minket – elnyelve a kardot és a zsebvilágot is.

A varázslat instabil lett a Kárpátok Egyetem közelében és úgy általában mindenütt a világban. Már nem volt elég a körülményekre figyelni, az ingadozó varázserőszintre is nagyon oda kellett figyelni. Ez látszólag csak Ronnie-ra nem volt hatással, aki az imént bevetette utazó képességét.

Az iskolát kivizsgálásnak vetették alá, ami súlyos hiányosságokat állapított meg. Természetesen minket – akik az egészet előidéztük – páros lábbal raktak ki, útravalónak kaptunk egy beidézést a helyi inkvizícióhoz, hogy tüzetesebben is megismerhessék mégis mi a fészkes fenét követtünk el. Ennek fejében szép kis büntetés volt kilátásban.

Annára néztem, akinek az idézése vidékre szólt. Lassan búcsút intett.

– Menjünk mi is – sóhajtott Zoé.

Még bekopogtam Vasárnap szobájának ajtaján, aki azonban nem nyitotta ki.

Vasárnap ezt elég rosszul viselte. A varázserő ingadozásától egyfolytában fájt a feje, az pedig, hogy itt maradt az ereje nélkül iszonyatos érvágás volt neki.

– Menjünk – pillantottam Zoéra.