Idegesen szorongattam a hátizsákom pántjait, tipikus ütsz vagy futsz pillanat volt, amikor azon kellett mérlegelni, hogy ketten elegek leszünk-e egy sereg gomba meg egy pokolszökevénnyel szemben. A kijárat ott volt. Meg – néztem rá ismét a démonra – az a démon is.

Oldalvást pillantottam Rizire, Vasárnappal az oldalamon már megidéztem volna valamit. Ha Ronnie lett volna velem, már biztosan itt sem lettünk volna. Rizi viszont örök talány volt ilyen értelemben.

És gondolatolvasó, vörösödtem fülig, mikor összetalálkozott a tekintetünk. Szilárd elhatározást láttam szurokfekete szemében, féloldalas mosolyát nem hiszem, hogy valaha láttam volna ilyennek.

A démon mintha három ujjal elkapott volna valamit a levegőben, türelmetlenül méregetett.

– Skacok, lejár a munkaidőm! Ki akartok jutni, vagy élveznétek a privát poklom egyéb szolgáltatásait?

Színpadiasan széttártam a karjaimat, kék lángnyelvecskék táncoltak a tenyeremen.

– Assassins Creed-ben is szeretem kiüríteni az erődítményeket – vigyorogtam rá. – Mindjárt meglátod mit tud a Kárpátok Egyetem majdnem végzőse – kacagtam a lehető leggonoszabban.

Annyira bizarr volt, hogy még a démon arca is eltorzult egy pillantra. Rizi végre feléledt a révületből, láttam, ahogy ujjai gyors varázslatot hajtanak végre. Mi az hogy! Olyasmit láttam, amitől kikerekedett a szemem, mire kinyújtotta a karját a démon irányába már az orosz balettársulatot megszégyenítő módon vidáman a pókok közé szökdécseltem.

Fizikai fájdalmat okozó, vakító, fehér fény töltötte be az egész csarnokot, Rizi megragadta a karom és vakon rángatott ki maga után a járatból. Nagyon sok pislogás kellett, mire egyáltalán eljutottam odáig, hogy színes köröket lássak. Megdörzsöltem a szemem, hátha segít rajta valamit.

– Ne maradj le! – ripakodott rám.

– Nem látok! – feleseltem vissza túlzott hevességgel. – Hogy meneküljek, ha semmit sem látok?

– Erre nincs most időnk Péntek!

– Nincs időnk megvakulni – nyafogtam –, vettem!

Ahogy tettem egy lépést, bár nem terveztem, lekoccoltam egy belógó kődarabot és a nap során nem először leültem a hideg, nyirkos földre.

– Hát ezt nem hiszem el... – húzott fel Rizi, majd tovább terelgetett az ismeretlen járatok sokaságában ide-oda kanyarogva.

Végtelennek tűnt az idő, amit a táncoló fénykörökkel töltöttem, de a látásom is visszatért és a fejfájásom is kezdett alábbhagyni. A halvány derengés, amit a szentjánosbogaras varázslat csinált pont elég volt ahhoz, hogy lássam mi van előttünk.

– Kibaszott démon – sandított hátra a válla felett Rizi. – Neked is belemászott a fejedbe? Sosem igézett meg még... – fülig vörösödve hagyta félbe a mondatot.

– Delejező tekintete van – fordultam felé és néhány lépést inverzben tettem meg. – Néztem az igéző pillantását, aztán bevillant, hogy delejező és annyira kizökkentett ez a kifejezés, hogy nem tudtam komolyan venni.

– Azt hiszem, rám nagyobb hatással van. – Ledobta magát egy sárgás sziklára. Lehelete fehéren gomolygott a csípős hidegben. – Nemrég azt mondtad, mekkora mázli, hogy konyítok a nem túl etikus varázslatokhoz. Szerintem mostanra időszerű megváltoztatni az álláspontod.

A homlokomra mutattam, mire biccentett. Hogy a nemezisével vagy a sötét ereje forrásával hozta-e össze a sors, még nem tudtam volna megmondani. Ami biztos volt, hogy az a varázsló nem olyan, mint mi. Nem emberi lény. De sokkal kisebb, mint egy istenség. Még csak nem is szörnyeteg. Leguggoltam Rizi mellé, óvatosan érintve meg a térdét.

– Lehet, hogy a pokol egyik hercege – suttogtam. Rizi bólintott.

– Berith – mondta ki a nevét.

Megráztam a fejem. Hallottam róla, az általános internetes olvasmányokon túlmenően. Berith, a vérszomjas. Berith a gyilkos. És ezt a tagot egy vidám pénteki napon, az 1970-es években megidézte tizenhat varázsló, természetesen tizenharmadikán. Az amerikai Brakebills diákjai voltak. Azoknak van annyi eszük, mint egy zsák molylepkének. Meg az oroszok sem normálisak, de azt a démonos sztorit jobb elfelejteni. Ezek, miután megidézték Berith-et, az hálából gyorsan le is mészárolt majdnem mindenkit. Ketten élték túl, ők azok a varázslók, akik valamilyen módon elvették a fegyverét, ami halhatatlanná és a varázslataikkal szemben ellenállóvá tette. Magukhoz láncolták, és ahogyan azt illik, életük hátralevő részében volt egy személyes varázserő-bankjuk. A démon vérszomja nem ült el, de a varázslataiknak köszönhetően képtelenné vált a vérontásra régi fegyvere nélkül, amit pedig elrejtettek előle.

Berith kardja egyike a zugvarázslók „meg kell találni" listás fegyvereinek. A démon maga szégyenben maradt és nem volt arca alászállni a pokolba, ahol valószínűleg közröhej tárgyát képezi azóta is.

Lerángattam a hátamról a táskát és elkezdtem előszedegetni a dolgaimat. Egy holdtőr, a zsebvilágom, Vasárnap füzete.

Vasárnap nem aprózta el, a füzetben rovásírás, régies skandináv formulák és cirillbetűk is bőven szerepeltek a néhány latin és angol jegyzet mellett. Egyszerű fényidéző varázslattal kezdődött, első villantás nevet viselte, aztán gyorsan pörgettem. Egy mezei ifjú zugvarázsló varázsigés könyve volt, gondolatfoszlányokkal és elmejátékokkal megfűszerezve.

Leszámítva, hogy Vasárnap nem volt az a mezei Ron Weasley: Vasárnap inkább... a nem túl pozitív hős Hermione volt, aki eljutott addig, hogy betörjön az istenek könyvtárába. Valljuk be, Hermione is átállt volna a sötét oldalra, ha ott jobb a könyvtár.

Nagy reményekkel olvastam a sorokat, zugvarázslatok egymás után, kis apróságok, arról, hogyan harapott rá a mágiára. Pörgött az agyam, ha ilyeneket leírt ebbe, akkor foglalkoznia kellett Morganával és... ezzel a démonnal is. Ezzel a démonnal mindenki foglalkozni akar.

Éreztem a bizsergést a gyomromban: lottószelvényt kell majd vegyek a koli büféjében. Megtaláltam! Tudtam, hogy ezért körbe kell majd csókoljam Vasárnap piszokrondán író kezeit. A tőle megszokott alapossággal járt utána Berith történetének. Megtalálta, hol idézték meg, és ugyan harminc-negyven évvel később, mint ahogy a sztori megtörtént elment a helyszínre és begyűjtött minden még fellelhető információt.

A levegő összetételének, a Ley-vonalak hosszútávú változásainak eredményeként... – túl sok volt a zanza és az értelmetlen, haszontalan hülyeség. Mindezt titkosírással, amiből csak pár dolgot értettem, azok is többnyire számadatok, nevek meg mértékegységek voltak. Mígnem a következő oldalon ott volt néhány skicc is arról, hogy milyennek kell lennie annak a bizonyos fegyvernek.

– Péntek! Használd a mágiád! – szökkent talpra Rizi és ujjhegyein ismét ott ragyogott a varázslat. Az arcomra aznap sokadszor fagyott rá az idétlen vigyorom, amikor rájöttem, hogy Berith és a pókok a közelben sincsenek, ellenben egy halom mészkőtörmelék a levegőbe emelkedett már. Kiadós kövezésnek néztünk elébe.

Összekulcsoltam az ujjaimat, és térdre vetettem magam. A megjelenő halványkék pajzsomról visszapattantak a kövek, amiket Rizi vágott hozzám. Idegesen kezdtem tördelni az ujjaimat, gondolatok milliói cikáztak az elmémben. Berith nem tudna megölni. Pókká változtatni mondjuk felérne azzal. Berith vérszomja... Berith leggyakrabban úgy jelent meg a szent szkriptekben, hogy emberek fülébe suttogott és az emberek megölték egymást miatta.

Rizi gondolatolvasó képességére a démon mentális ereje nagy hatással volt. Arról nem is beszélve, hogy az ifjú varázsló jártas volt a sötétebb mágiában, ami nagyrészt olyan démonoktól eredezett, mint Berith. Mikor enyhült a kőzápor intenzitása felpattantam a földről és berohantam az egyik sötét járatba.

– Ragyogj! – kiáltottam és a járat két oldalán neonfények kezdtek vibrálni. Elővettem Vasárnap füzetét és kinyitottam a Berith-ről szóló jegyzeteknél. Előhúztam a holdtőrt és két kézzel szorongattam a markolatot.

Elképzeltem a démon fantasztikus bíborvörös kardját, olyan akár a napkő. Ragyog a ráeső fényben. Saját alvilági lángjának fényében fürdőzik. Az egész alvilágban nincs ehhez fogható, ilyen irigységet kiváltó darab. A markolatát különböző kristályok és drágakövek ékesítik, mindegyik felerősíti a varázserő különböző aspektusait. A védelmet, a mentális erőt, az állóképességet. Olyan éles, bármin átvágja magát, lehet az egy légy röptiben vagy egy piszokerős, varázslattal állított akadály.

Éreztem, ahogy a holdtőr ezerszer több erőmet szívja el, mint mikor egy kis világbővítésre használom a mágiámat. Mikor kinyitottam a szemem a kezemben már nem a fehér tőrt szorongattam. Egy napkőből készült, szikrázó kard meredt a sötét üregben előre. Nehéz volt, fájdalmat okozott az, hogy meg kellett tartanom. A törmelékből kékes apró gombák sokasága nézett fel rám.

– Ignite! – a fegyvert lángnyelvek táncolták körbe, varázslatos alkonyvörös fényárba borítva a járatot. Ahogy tettem egy fél fordulatot vele a gombák elenyésztek a ragyogásában. Vasárnap apró jegyzetfüzetét bedugtam a kabátom zsebébe és elindultam visszafelé, hogy megkeressem Rizit. A kardhoz hüvelyt elfelejtettem kreálni, de el is felejtettem olvasni, mit írt Vasárnap arról, hogy ezt a böszme fegyvert hova pakolta el Berith, mikor épp nem aprította felebarátait.

Hiába szaladtam alig néhány perccel korábban az ellenkező irányban ebben a járatban, ez most nem tűnt ismerősnek. Hosszabb lett az út és össze-vissza kanyargott, de legalább válaszúthoz nem értem.

A járat egy széles csarnokba futott be. Abba a terembe, amit már láttam korábban: a könyvtárba. Berith Rizi felett állt és kíváncsi ábrázattal figyelte a fiatalabb varázslót.

– Micsoda vendég – fordult felém lassan. – Éppen a hihetetlen adottságaidról––

Berith lélegzete elakadt, arca holtsápadt színt öltött.

– Az adottságaim – igazítottam meg a nadrágomat, ciki lenne ilyen karddal azért leülni, mert rálépek a nadrágom szárára.

– Vérig sértesz emberlány! – kiáltotta kivörösödve.

Pókbarátai – már amelyik még mozgolódott Rizi villantása után–, körbe gyűltek. Ahogy tettem egy fél fordulatot az egyik felágaskodó pókba belevágtam. A bibliai lángoló sövény tábortűz volt ehhez képest.

– Most pedig kinyitod azt a kaput vagy a szánalmas poklodban fogsz meghalni a saját kardod illúziójával a hátadban – ahogy a földbe szúrtam a kardot lánggyűrű tört elő a kövek közül.

Berith tekintetében a düh és a döbbenet villództak, nem voltam biztos benne, hogy ezek után elenged minket. Aztán a düh győzött és Rizire pillantott. Sanda mosollyal a képén.

Rizi egész szeme tintafekete lett, ami már az animékben sem szokott jót jelenteni, nemhogy a varázslói valóságban. Berith elteleportált és mögöttem jelent meg.

– Kitaláltátok, közvetlenül nem gyilkolhatok emberi lényeket – próbálta kirúgni alólam a lábam –, de...

Felé suhintottam a karddal, mire megint eltűnt, a könyvei előtt jelent meg és kék pajzzsal védte a köteteket.

Esküszöm, egy jó pali, aki él-hal a könyvekért, nem hajszolja a hatalmat, címe is van – igaz, hogy csak valami Berith az iskolások által legyőzött herceg, de azért még biztosan hordhat tiarát. Ilyen férj kéne, mondjuk nem lenne hátrány, ha nem változna pókká minden teliholdkor, de ahogy azt korábban megállapították, mindig kifogom ezeket az állatkerti látványosság fiúkat.

Annyira elbambultam, hogy megfeledkeztem Riziről. Öreg hiba volt, a fiú most éppen nem volt beszámítható és pont nem az én oldalamon állt. Illetve, ponthogy. Nem varázslattal terített le, a földre lökött és megpróbálta kicsavarni a kezemből a kardot.

– Rizi, ha eltöröd a vizsgamunkám a hátizsákomban, rohadtul ki fogok akadni! – sziszegtem birkózás közben.

– Azt mondtam öld meg! – kiabált Berith. – Te meg nekiállsz avarban hemperegni vele? Nem egy kibaszott faun az ég szerelmére!

– Te csak kussolj már és olvass valamit, amíg mi lerendezzük! – kiabáltam ki a démonnak. – Arra sem vagy képes, hogy te magad vedd el, amit akarsz. Nyomoronc!

Hallani lehetett, ahogy a démon idegszálai elpattannak, ujjhegyén lángnyelvek táncoltak, ahogy a száját kinyitotta a nyelvén is láttam a lángnyelveket. Homlokának sima bőrét fekete szarvak szakították szét. Hátából karmos denevérszárnyak nőttek. Felénk csapott, mire Rizi oldalra rántott mindkettőnket és most valahogy úgy alakult, hogy én ültem az ő combján. A táskám a földön hevert, felszakadva.

Az átkozott kardot a nagy pirulett közben elhagytam, egyszerre nyúltunk utána – ha már Berithnek nem kellett az illúzióval teremtett pacek kard.

Megszorítottam Rizi csuklóját, a másik kezem a kardon tartottam. Minden csepp varázserőmre szükségem volt, hiába éreztem magam korábban formában, ehhez a kardhoz túl sok erő kellett, most megint itt álltam kiszipolyozva és éppen azon voltam, hogy akár a gyomromból is kipasszírozzam az utolsó molekulákat, amik varázslatot hordoznak.

Egy fehér villanás, ennyire futotta, mielőtt eldőltem volna.

– Már vége is? – lépett közénk a démon. Levegő után kapkodva néztem fel a szörnyeteg szemébe. – Van még valami trükköd?

– Oh – hebegtem és megmozdítottam ólomnehéz karomat. Valahogy sikerült felemelnem a középső ujjam. – Jaj, nem ezt akartam – kacagtam. Aztán vinnyogva ugrottam el a lecsapó karmai elől.

Hát ez az! Családon belüli erőszak! Még ha normális is a pasi minden szempontból, biztosan van valami, ami totál kiakasztja. Ez ilyen alfahím tulajdonság.

Berith megrökönyödve pislogott párat, aztán köhögni kezdett. Gyorsan belenyúltam a táskámba.

– Megfáztál mi? Nem kéne futkározni a hidegben – tápászkodtam fel ujjaim közt görcsösen szorongatva a zsebvilágom. – Vagy covid. A megfázástól nem köhögsz vért.

Berith üvöltve ugrott utánam.

– Kinyitom a kapukat! – kiáltottam és aranyszínű fonalak tapadtak fel a falakra.

Rizi alakja baljósan magasodott a démon fölé, a karddal ismét lesújtott a fonal előtt álló alakra, ezúttal a lábát vágta meg. Berith elveszítette az egyensúlyát és belezuhant a hálóba, ami elkezdte őt magába szippantani. Rizi éjfekete szemében harag villant, belerúgott a démonba, aki átesett a zsebvilágba.

A fények kihunytak.

Ott álltunk a dermesztő hidegben egymással szemben, a kezemben az üveggömbömmel, a kezében a pokol hercegének a kardjával.

– Abby? – törte meg a melankolikus csöndet.

– Bocs a korábbiért– rebegtem a földet tanulmányozva. Rizi karjai a vállam köré fonódtak. Arcomat a kabátja finom szövetébe rejtettem és egy pillanatig élveztem, hogy nem hatol a csontomig a hideg.

– Semmi vész – csókolt bele a hajamba. – Vasárnap? – hümmögött a kardot nézve, aztán elnevette magát. – Miért nem vagyok meglepődve azon, hogy ő is foglalkozott Berith kardjával? – aztán végig nézett rajtam. – Vagány volt. Mármint... a tisztítótüzes varázslat, mikor ketten fogtuk a kardot.

– Megint a vésztartalékomat is felhasználtam – vallottam be töredelmesen.

– Egy ilyen erejű tárgy rekreálásához – suhintotta meg a fegyvert. – Nem csodálom.

Megfogta az állam és felemelte az arcom. Őzbarna szemei vidáman csillogtak. Egy pillanattal később már nem fáztam. Nem egy egyszerű hőtartó varázslatot kaptam, haladó varázstudományát megvillantva bemutatta, hogy előbb nyári időt tud varázsolni körém és azzal együtt képes a hőtartást megoldani.

Ölemben a zsebvilággal és a karddal figyeltem, ahogy végigtúrja a kis pokol könyvtárát. Egy zsáknyi szajréval tért vissza. Felvont szemöldökkel néztem rá.

– Egy térkép, egy kardhüvely, egy varázselem és egy táska neked – nyújtotta felém a varázselemet.

– Ettől megint úgy felpörgök majd, hogy a Duracell nyuszi után Tapi Hapsit is lekörözöm.

– Mikor Berith belemászott a fejembe én is beleláttam az övébe – terítette ki a térképet. Vasárnap füzetével szórakozott, míg én felhasználtam a varázselemet. – Király ez a cucc! Nézd Ab!

– Nahát! – Vasárnap füzetébe belecsúsztatta a térképet, azon pedig egy kis rombusz jelent meg.

– Ott van Vasárnap – mondta diadalittasan. Amikor kinyitotta a füzetet és felém fordította a térképet eltűnt róla minden. Még az ország körvonalai is. – Ha van egy tárgyad az illetőtől az a hely jelenik meg, ahol megtalálod. Ha Svájcban lenne, akkor egy ottani térkép rajzolódna ki.

– Zseniális!

– Azt hiszem ideje csatlakozni a többiekhez – mosolygott Rizi és belehajtogatta a táskába a térképet. – Vicces lesz egy rozoga falétrán kimászni a pokolból – nézett fel a magasba.