Az ajtók sorra nyíltak egymás után.

Ronnie vörös haja kusza fürtökben tapadt izzadt halántékára. A szemközti szoba mintha egy végtelen űrré változott volna, szinte vákuumosan szisszent a fehér faanyag, ahogy Rizi kinyitotta. Nagy barna szemei szurokfekete színűvé változtak. Márta értetlen, holtsápadt arccal nézett maga elé, egyetlen hang sem hagyta el a száját.

– Jól vagytok? – Álszent kérdés volt, miközben kiszipolyozott varázslók testei közt álltam.

Senki sem volt jól, de legalább ők éltek. Leguggoltam a mozdulatlan varázslók gyűrűjébe és az élet apró jeleit kerestem. A lélegzetet, a pulzust. Márta lehajolt mellettem, hosszú zongorista ujjaival megcirógatta az egyik alakot.

– Le kell vinnünk őket az orvosiba – suttogta. Elfordítottam a tekintetem, éppen akkor, amikor nagy sebbel-lobbal megjelent Cvet a szexizős, szatén hálóköntösében. Aprót sikkantva kapta a szája elé a kezét, az egész lényén kiütközött a rettenet. Aztán nyelt egyet és teste mellett ökölbe szorított kézzel mereven nézett végig a folyosón.

– Friday prefektus! – suttogott, mégis mintha kiabált volna, a hangja betöltötte a rendelkezésre álló teret. – Lezárjuk az épületet.

Gyönge térddel álltam fel. Lezárjuk a C kolit? De a varázslónő már nincs többé. Cvet mamusza alatt ropogott a tükör, mire lenézett, majd újra szemügyre vette a folyosót. Arcvonásai megkeményedtek. A nő egy nagyobb szilánkot vett a kezébe és maga felé fordította. A lépcsőn egy fekete macska szökdécselt fel, nem sokkal később az átváltozástanos előadónk, Sukli emelkedett fel, összesen egy köpenyt viselve.

– Ahogy látom, itt vannak veszteségeink – nézett végig a csatatéren. Elvette Cvet kezéből a tükörszilánkot, megforgatta, majd visszaadta. – A gyengélkedő, nahát... ki gondolta volna, hogy egy félszerzet egyszer ellenünk fordul? – mormogott, aztán Adam felé mosolygott. – Friday prefektus – húzott fel a földről és közben végig Cvet arcát figyelte. – Lezárjuk az épületet, megkezdjük a veszteségek felmérését és a kihallgatásokat – hadarta. – Hála égnek a prefektusunk túlélte, elviszem a lezáráshoz.

– Rendben – hajította a földre a szilánkot Cvet és egy mágikus kulcsot húzott elő köntöse ujjából.

A tetőn álltunk, piszok hidegben hajtatott végre velem egy körülményes varázslatot, amivel lezártam az épületet. Mikor mindent behálózott a mágia Sukli egy levegőben megjelenő zárba helyezte a kulcsot és elfordította. Tényleg úgy kattant, mint a régi kapukon levő zár.

Mire visszatértünk a szintre már eltűntek az emberek a folyosóról. Minden ajtó csukva. Csak a törött tükör és falakat borító sötét sávok árulkodtak a történtekről. Sulki a folyosó végére kísért, beterelt a szobámba és kívülről bezárta.

A percek a végtelenségig nyúltak. Itt járt a könyvtáros nő, aki eddig majdhogynem csak a kalendáriumban létezett. Itt járt és nem csak Vasárnapra jelentett veszélyt. Rávette az álommanót, hogy altasson be mindenkit... aztán... talán benne volt a tervében, hogy Sunday nem lesz itt és simán visszaveszi a könyvét. De talán azt sem bánta volna, ha Sunday itt van és úgy vele is tud végezni. A telefonom után kaptam, de a nagy fekete képernyőt nem tudtam életre kelteni. Megragadtam egy tollat és firkantottam néhány sort az egyik kockás füzetembe. Itt vagy? Az ajtó alatt egyszerűen kilőttem a papírlapot, ami így a szemközti szobáig jutott.

Adam is. Hogy vagy? – érkezett a válaszüzenet alig egy fél pillanattal később.

Megvagyok. Megsérültetek? Eltűnt valami? – küldtem vissza és vártam a válaszát. Ha már úgyis számolni kell azzal, hogy a Marchnak tett könnyáztatta ígéretek ellenére felsültünk, mint a... nem... erre már nem voltak szavak. Emberek sérültek meg azért, mert... – megráztam a fejem. Kihallgatás előtt nem szabad az önvádaskodás mezején elhalálozni, mert March és mindenki más a bűnbakot fogja keresni.

Minden rendben. Nálad már voltak? Nem hiányzik semmi? – érkezett a válasza végtelennek tűnő idő után. Kezdtem magam nagyon kellemetlenül érezni. Ronnie igazán utazhatna egyet a szomszédos szobába, hogy megtudjam ők hogy élték meg ezt az egészet, hogy megvitassuk a következő lépést, hogy... – megpróbáltam felfeszegetni az erkélyem ajtaját, az azonban nem adta magát. Kétségtelenül remek módon bezártak.

Egy asztrális lény hiányzik – küldtem vissza az üzenetet. Bíztam benne, hogy veszi a lapot. Ronnie mellett ezt gyakorolták az első közös tanulószobánk alkalmával.

Az idő egyszerűen megállt, nem működtek az analóg órák sem. A nap állásából pedig innen nem tudtam rendesen saccolni. Dél már biztosan elmúlt.

Kipp-kopp ki vagyok? – csendült fel a fejemben a mondóka. Egy pillanat alatt összecsináltam magam. Literálisan az én elmémbe került be valaki úgy, hogy meg sem gyengítettem a védelmem? Ez nem az, aminek látszik – szabadkozott a hang.

– Áh, Vasárnap – ejtettem ki hangosan is.

Bingó! Ötször körbelőttelek, először Meer hullámára sikerült rácsatlakozzak, mit ne mondjak katasztrófa volt.

– Ez nem asztrális kivetülés – állapítottam meg.

Fél kézzel nehezen menne. Ez a legjobb, amit ki tudtam találni, ne haragudj...

– Vasárnap – suttogtam – muszáj lesz még kihallgatás előtt pár komoly dologról beszélnünk.

Ah, igen Meertől és Annától már elbúcsúztam. Vállalom a felelősséget. Az én hibám volt, hogy ez történt és még egész jól megúsztuk. Sok idejét felemésztette, hogy a magára hagyott szobáink varázsőrszemeit visszafejtse. Nem tudott elvenni semmit, de a könnyű védelmű szobákból gond nélkül szipolyozott ki varázserőt a sajátja utánpótlására. Csak a véletlenen múlt, hogy Annáék vagy Riziék nem estek áldozatul.

– Biztos vagyok benne, hogy komolyan megerősítették a védelmüket – motyogtam.

Rizi összerakott valami nagyon durva átkot, olyat, amihez foghatót én még nem láttam soha. Ez már kívülről látszott az ajtón. A lányszobán is láttam a megtámogatott varázsőrszemet. Nem sok idejük volt. Gondolom, ahogy eltűnt az álommanó felébredtek, addigra viszont Morgana már rég itt bohóckodott. Két percük sem volt a védelem kitalálására. Nem bírnám elviselni, ha megint megtörténne.

– Egy kicsit nyugodj meg. Nem a te hibád, hogy egy álommanó rászabadult a kolira.

Persze, hogy az enyém. Miattam jött ide Morgana.

– Ezzel nem tudok vitatkozni – fogyott el hirtelen minden együttérzésem. – Figyelj, beszélj a farkassal, az egész az álommanó ármánykodása volt.

Péntek, ez ordas nagy hazugság. Morgana volt, te is láttad.

– Vasárnap, ide hallgass! – ugrottam fel. – Bűnöst fognak keresni és én vállaltam, hogy tűzbe teszem érted a kezem. De ezt a Csipkerózsikás badarságot nem vagyok hajlandó elvinni. Ehhez a balhéhoz nekem és neked vajmi kevés közünk volt. Az álommanó rendezte meg a műsor nagyját.

Álommanók nem tudnak portálokat nyitni – tájékoztatott cinikusan.

– Egy idegen boszorkány pedig nem tudja, hol kell elhelyezni őket, hol van a szobád és hasonlók.

Egy árnyék jelent meg az ajtó alatti résnél. Mély hallgatásba temetkezve vártam mikor lép be Cvet vagy March. Ott kezdett nagyon gyanús lenni a dolog, mikor a zárral túl hosszasan szenvedett. Sukli simán bezárt, Cvetnek egy csuklómozdulattal menne a nyitás.

Mi történik Abby?

Amíg feltörte a zárat elegánsan elhelyezkedtem az asztalkámnál.

– Játszunk – súgtam úgy Vasárnapnak, mint saját magamnak. – A föld az láva.

A szómágia hatására a linóleum szublimált és a helyén fortyogó vörös folyadék jelent meg, pokoli szaunává változtatva a szobát. Az ajtót belökő nő sikoltva ugrott hátra.

Összerezzentem.

– Cvet professzor? – hűltem el magamtól. – Maga feltörte a zárat? – fintorogtam.

– Honnan a fenéből kéne tudnom, Sukli mivel zárta le ezt a fracos szobát? – morgott. – Az istenek mindegyike külön-külön verje meg az átkozott nőszemélyt.

– Elnézést – tűntettem el a lávát. Cvet megigazította kiskosztümjét és méltóságteljes aurával ölelve lépett be a kuplerájba, amit az otthonomnak neveztem. – March mikor érkezik? – kérdeztem hűvösen.

– Maradjunk annyiban, Friday kisasszony, hogy a folyosó utolsó négy szobájának lakóiért megküzdöttem. Mármint – köhintett – a négy szoba lakóinak kihallgatásáért. Természetesen.

Kérdés nélkül foglalt helyet az ágyam szélén, könyökével támaszkodva a kopott asztallapon.

– Ezer éve nem jártam a régi szobámban – sóhajtott megkönnyebbülten. – Tudja Friday kisasszony, jómagam is a C-ben töltöttem néhány szép évet. Azt hiszem szép évek voltak – ráncolta a homlokát a nyugdíjközeli asszony –, tudni illik nagyon sok fekete folt és képszakadás tarkítja az emlékeimet. A C mindig is egy bulis hely volt.

– Nem tudom elképzelni, ahogy a C népe együtt bulizik Korda Gyurira.

– A KFT Balatoni nyara örökzöld és itt tegyünk pontot a mondat végére. Nem táncdalfesztivált szeretnék szervezni. Be kell valljam, a minap eseményei miatt veszélybe került a C kollégium.

– Az egész C kollégium?

Cvet mély sóhaj kíséretében bólintott.

– A többi épületnek erősebb volt a védelme, az F szobáit alapvetően erősebb varázsőrszemek védik. Az újabb épületek kivitelezésénél már kerültek beépítésre ilyen védelmi extrák is.

– Hülyeség!

– Elnézést?

– Azt mondtam, hülyeség. Kivéve, ha a tanárok eltávolítják az alapvetően erősebb varázsőrszemeket is – Cvet összevonta a szemöldökét. – Míg ébren levő embereket kerestünk gond nélkül nyitottunk be tanárok szobáiba. Nem volt varázsőrszem által lezárva egyik sem. És tudja miért? – hajoltam közelebb hozzá.

– Az átkozott álommanó! – fújta ki a lélegzetet Cvet. – Hát persze. Tökéletesen ismerte a védelmi rendszerünk működését. És a hiányosságait – tette hozzá rövid szünet után.

– A C kollégium sem volt nagyobb veszélynek kitéve, mint az E. Legfeljebb... volt valami, ami a szörnyszülött figyelmét vonzotta.

– Ez a másik nagyon fontos dolog, amiről beszélni szerettem volna Önnel – belenyúlt talárjának belső zsebébe és egy fekete noteszt húzott elő. Cérnakötött, A6-os miniatűr volt, akkora, mint egy kártyalap. Skojare. Ravasz, csaló, ha lefordítjuk. Reynard a ravasz, ha az ígéreteit kiforgató isteni eredetű lény svédeknél használt nevére asszociálunk. Savanyú ábrázattal nyúltam a füzet után.

– Itt van még? – kérdeztem. Cvet megrázta a fejét. – Vasárnap védtelen, amíg csak egy kezét tudja használni. Nem...!

– Abby – szorította meg a csuklóm a nő. – Valamennyi varázslóiskola történelmében példátlan támadás ért minket a minap. Öt fiatal és ígéretes varázsló megsérült. Kiszipolyozta őket egy szörnyeteg. Ketten közülük az első vizsgálataink alapján semmiféle mágikus tevékenységre való hajlamot nem mutatnak. Tudja ez mit jelent? Varázstalanok lettek. Törölnünk kell az emlékeiket és ki kell tegyük őket az egyetemről. Iszonyatos szégyen ért minket. Az a legkevesebb, hogy Vasárnap szépen csendben távozik. Még azelőtt, hogy March ragaszkodna a kivallatásához. Talán nem a legkedvesebb ember, sőt... én magam gyakran élek a rémes drogos hasonlattal, de March az életét tette fel erre az iskolára. Bármit, ami veszélyezteti a működését, kiiktatja.

– March a saját hallgatóit képes meggyilkolni. Ráadásul ő engedte be Vasárnapot a csodálatos képessége és varázstrükkjei miatt, nem?

– Néha az emberek döntései a széljárás szerint változnak. Akkor jó ötletnek tűnt, most, hogy mindannyian veszélybe kerültünk miatta, már elhibázottnak. Az élet kemény, Friday kisasszony. A rossz döntéseket ki kell javítani.

– Ez így akkor sem helyes – tiltakoztam tovább a könnyeimmel küszködve.

– Fel a fejjel! – emelte meg az állam. – Legalább megszabadult egy megtarthatatlan ígérettől. Azt a fiút senki sem tudná megvédeni attól, ami üldözi. Lehetünk bármilyen hatalmasak Friday – sóhajtott –, az istenek közelébe sosem érhetünk fel. Vasárnap... nem is... Störm, a viharhozó, akkor írta alá a halálos ítéletét, mikor telhetetlenségében elvett valamit, ami nem az övé. Az istenek mindig példát statuálnak azokkal, akik megkísértik a sorsukat.

– Úgy érti, nem ő az első? – néztem mélyen a szemébe.

– Sajnos nem. És még csak azt sem mondhatom, hogy az utolsó volt, aki meglopta a felsőbbrendű lényeket. – A térdére csapott majd felugrott. – Egyszer erre nagyon rá fogunk baszni. Így, ahogy mondom Friday kisasszony. Az nem simán kellemetlen vagy rossz lesz, igazi száraz közösülés, az egész varázslótársadalommal. Egyszerre. Egy-két ilyen telhetetlen, hatalommániás hülye miatt. Ha rajtam múlt volna, én két pofont adok neki és megmutatom merre van az ajtó, de March ragaszkodott az emberségességhez. Meg viszketett a tenyere, hogy végre új trükkökre tehet szert – forgatta a szemét.

– Akkor miért bízta rám?

– Mert reméltem, hogy változik valami és jobb belátásra fog térni – vont vállat. – Nos, nem tért sehova.

– Esélye sem volt – tiltakoztam. – Magammal vittem, hogy megtaláljuk azokat, akik szintén felébredtek. Reméltem, hogy valaki megmondja, mit kell tenni ebben a helyzetben. Vasárnap velem volt, nem tudta volna visszaadni a nőnek azt, amiért jött, ha akarta volna, akkor sem. Amikor megérkeztek a portálon át, akkor pedig elkezdődött Harry és Voldemort csatája pálcák nélkül.

– Adam szerint az ősboszorkány a maguk különösen megfejthetetlen varázsőrszemeit bogozta ki, amikor Vasárnap beállított és megzavarta ebben a tevékenységében. Utána alakult ki a kellemetlen kimenetelű csatározás Adam, Vasárnap és a boszorka között.

– Épp ezt mondom, Vasárnap nem is kapott igazán esélyt, most meg, hogy alig tudja megvédeni magát...!

– Az Isten szerelmére! – tárta szét karjait Cvet. – Hogy lehet valaki ennyire, már elnézést, de....

– Nehogy azt merje mondani, hogy P-vitamin hiányom van – tűztem idegesen a fülem mögé a hajam. Ez az egész rohadt komoly volt, őt meg annyira sem érdekelte, mintha odaégett volna szalonna a vacsoránál.

– A baszatlan jelzőt szándékoztam használni, ha annyira hősszerelmes oldja meg, ne nekem rágja a fülem, mert én rosszul vagyok ettől a maszlagtól.

Miután Cvet távozott sokáig ültem magamba roskadva a szobám csendességében. Erősen alkonyodott, mikor felkeltem kinyújtóztatni az elzsibbadt végtagjaim. Aztán lenyomtam a szobám kilincsét, ami mágikus módon kinyílt. Gyorsan el is szaladtam elintézni néhány dolgot, mielőtt még a lányszoba ajtaján kezdem volna dörömbölni. Zoé rögtön kinyitotta, nagy zöld szemei élénken csillogtak. Teljes megdöbbenésemre bent már összeült a kupaktanács: Rizi és Meer is elfoglalták a helyeiket.

– Csakhogy idetaláltál édes! – csókolt nyakon Anna. Ahogy leejtettem a kezem kizuhant a kardigánom zsebéből az a miniatűr füzet, amit Cvet adott át. Gyorsan felkaptam és leültem Anna mellé.

– Jól vagytok? – kérdeztem halkan.

– Persze – biccentett Ronnie. – Adam és Störm is burokvarázslattal vonta körbe a szobát. Meg aztán – nézett egyenesen Rizire – minket sem kell féltened. Nem elsőéves tanoncok vagyunk.

– Komoly varázslók vagyunk véresen komoly szándékkal és sziklaszilárd tudással – bólogatott széles vigyorral az arcán Anna. – A kérdés pedig, amin épp tanakodtunk, mielőtt áttámolyogtál: hogy a fészkes fenébe szerezzük vissza drága Vasárnapunkat? Mert nyilván nem hagyhatjuk, hogy az a hisztis spiné kitekerje a nyakát. Azok után, amit művelt a drága kolival rohadtul rátéríteném az összes okozott kárt. Fizessen csak Zeusz meg, aki a gazdája. Hát azért, mert valaki Isten vagy egy isteni könyvtár pisszegő munkatársa, már mindent lehet?

– E-egy kicsit elkapta a h-hév – igazította meg a szemüvegét Meer. – De igaza van. El kell kapjuk a könyvtárost ezért.

– És hogyan szándékoztok megfogni a könyvtáros nőcit? – dobtam be. – Vasárnapot megtalálni egy dolog. Szinte smafu ahhoz képest. Sőt, ha megtaláljuk Vasárnapot tuti meglesz a könyváros is perceken belül.

– Ne legyél már ötletszegény! – mormogott Zoé. – A zsebvilágod hogy áll?

Összevontam a szemöldököm. A zsebvilágom? Remekül állt a mikroverzum. Éltek benne a kitalált emberkéim, boldogan sokasodtak és lakták be a bolygójukat, ahogyan az el volt rendelve számukra. Néha faji háborúkat vívtak, ami kicsit cinkes egy fél éves bolygónál, de hát nem a majmoktól indultunk.

– Az az ötletem támadt – hajolt közelebb Rizi –, hogy bedobhatnánk a könyvtárost az üveggolyóba.

– Oké – emeltem fel a mutatóujjam –, azt feltételezitek, hogy a könyvtáros spiné már nincs a tükörvilágban.

– Nincs hát! – csapott a térdére Anna. – Véletlenül megtudtuk, hogy nem volt hülye a nőci, így aztán több kijáratot csinált magának vészhelyzet esetére. A büfénél távozott. Megszökött Abby.

– Az... hát az úgy para – forgattam a fejem. Ez elég nagy gáz volt, biztos is, hogy zabos lett a törött tükrös trükk miatt. – Azért sanszos, hogy így sem úszta meg ép bőrrel. Mármint, literálisan összetörtem a feje felett egy portált.

– Hát, mi sem követővarázslat miatt tudjuk, hol távozott. Mindenhol ott volt az aranyló vére meg a szilánkok a büfé környékén – fűzte tovább Rizi.

– Ezt...?

– Cvet fejéből olvastam ki – biccentett a langaléta srác. – Miniverzum, vagy mi. Ott tartottunk. Meg tudnád csinálni, hogy belekerüljön?

– Megoldható, de ahogy bekerül egy valós lény úgy ki is tud jutni. Tudod, escape plan, ha esetleg beszippantana ki kéne jutnom nekem is.

– Hát, most bekerül ez a lény, aztán – pillogott nagy, még mindig fekete szemekkel – ott is fog maradni. Gondoskodunk róla, hogy ne jusson ki. Legfeljebb, ha összetörik a gömböd, de vitrinbe fogjuk tenni.

– Meg papírdobozba – mosolygott Zoé.

– Akkor? – dőlt előre Ronnie. – Elkapjuk a nyomorultat és visszacibáljuk a száműzött fiút?

Nem is igazán volt más választásom. A többieket eléggé felspannolta az ötlet, hogy a vizsgafeladatomba zárhatják a lényt, ami ártott nekünk. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ha egy küldöncöt, egy ilyen könyvtárost száműzünk, vagy kicsinálunk, akkor azért még a nyakunkba fognak varrni valami sokkal komolyabbat, de elhessegettem a gondolatot. Egyszerre elég ennyi problémával foglalkoznunk. Vasárnap előkaparása a föld alól és a könyvtárosnő megkeresése, becserkészése és csapdába ejtése elég sok feladatnak tűnt.

– Tudom, hogyan találjuk meg Vasárnapot – tettem le magam elé az ágyra a füzetkét. – Ez az övé volt régről, és egy jó követővarázslathoz csak annyi kell, hogy legyen egy személyes tárgyunk az illetőtől.

Zoé hevesen bólogatott én pedig belekezdtem a varázsige mormolásába.