Alig tudtam aludni, minden neszre felkaptam a fejem. 

Ronnie? Sunday?

Aztán, megint lebukott a fejem a fáradtságtól – megint hallottam valamit, és megint pislogva néztem körbe. Vagy egy fél tucat rémálom villant be, így egy idő után nem is annyira Ronnie és Sunday körül forogtak a gondolataim. 

Egy zugban nincs kegyelem. Ronnie és Zoé már a Kárpátok előtt az ismerőseim voltak. Azelőtt, hogy felfedeztük volna a képességünket.  

Más néven szólítottuk egymást akkor, de középiskolában Ronnie az osztálytársam, Zoé a seniorom volt. A lakhelyemtől elég távol jártam iskolába, aki azt hiszi Budapesten belül nem lehet két órát utazással tölteni, mert nem is olyan nagy város nos... van egy rossz hírem ezen emberek számára. 

Mondanám, hogy mindig is éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek, de ilyen közhelyekkel nem illik dobálózni, bár ez volt a tény. Én voltam az a lány, akinek a szülei mindig utaztak és költöztek, a csendes lány, akit szekáltak a suliban, akinek egy-egy felszínes barátja volt. Mindig behúzódtam a saját világomba, könyveket bújtam és animék felé fordultam, mikor még a legtöbben a környéken azt sem tudták mit jelent a szó. Középsuliban tudatosult bennem, hogy boszorkány vagyok, de valójában... valójában már általánosban megmutatkozott a képességem.  Nem akkor jött elő, mikor az idióták elvették a szemüvegem – és összetörték –, még csak nem is akkor, mikor tesi előtt életre-halálra menő küzdelmek zajlottak. Elég szar, nem? Akciófilmekben a főszereplő gyíkfej srácnak feléled a képessége, miután rendesen helybenhagyják. 

A valóságban, ahol nem szaladgálnak X-Menek, pont tesz rá a képességed. Nem tudod lerobbantani a másik fejét és hasonlók. Még csak arra sem reagált ez a szemét, mikor zokogva könyörögtem pár idiótának.

Bezzeg...! Bezzeg mikor jöttek a vizsgáim meg a felelések. Mindig roppant módon idegeskedtem, de az összes tanárom és oktatóm odáig volt értem. Többen mondták, hogy a dolgozataim milyen csapnivalóak, bezzeg mikor felelek. Az volt az. Az én erőm.

Középsuliba járva kikölcsönöztem a Harry Pottert, hatalmas titkot lövök le, de a könyvben van egy, azaz egyetlen egy varázslat, ami működik. Valahogy úgy adódott, hogy az egyik reggel elsőnek értem be az osztályból, elbúcsúztam a felsőbb éves barátomtól, akivel mindig félúton találkoztunk. Beültem a terembe és olvasgattam a könyvet, ki tudja milyen indíttatásból mondtam ki a megfelelő szavakat és némi kísérteties surrogást követően ott táncolt a fény.

– Jóságos ég! – nézett rám akkor teljes megdöbbenéssel az arcán Róka. 

Róka, az én drága barátom – az első nagy crush-om –, bevezetett a zugok világába, ahová a belépő egy alap szintű varázslat. Első villantásnak nevezi a szakzsargon.

Róka, ez a tüneményes  angyali kék szemű, karamell hajú magas fiú volt a mentorom, a segítőm és a társam. Együtt jöttünk rá, hogy valójában Ronnie is az, ami. És Róka tudta, hogy a másik osztályba járó Zoé is képes egy-két trükkre. És Róka volt az első ember, akit láttam meghalni. 

Ezen az éjszakán az elvesztett barátom kísértett, ahogy megtámadták, ahogy aztán elkezdték meggyógyítani és ahogy végül sosem épült fel. 

– Nem maradhat itt – panaszolta zsebre vágott kézzel a zugunk vezetője. – Lassan egy hete nem ment haza. A mobilja állandóan csörgött, míg ki nem kapcsoltuk. Nem tudok mit mondani a szüleinek. 

Végül, mintha nem is egy emberről lett volna szó, megszabadult tőle. Az volt az utolsó alkalom, hogy abban a zugban jártam. 

Mit ér a varázslat, a különlegesség, ha emiatt a barátaid meghalnak? A világ sosem lesz ugyanaz Róka, igazi nevén Bence nélkül. 

Még egy párszor kimondtam a nevét, hogy tudja, nem felejtettem el. Sosem fogom elfelejteni. 

Ahogy Vasárnapot sem veszíthetem el.

Hajnali negyed négykor kikeltem az ágyból, belebújtam a rémes papucsomba és kicsattogtam a folyosóra. Tudnom kellett, hogy mi van a barátaimmal. A "B" épület előterében állva furcsa morgás ütötte meg a fülem. A lépcsősor a föld alá vezetett, az alagsorban is volt néhány szoba a C épületben is. Az egyik ismerősöm is oda volt száműzve. Egy szörnyeteg. 

Ismét morgott, idegeket borzoló hangon. – Mi van? Már az orvosiba sem lehet lejönni egy kis...

Szitkozódni készültem, a magabiztos fellépés általában elriasztja őket. A sötétben két fehéren világító szem villant fel, már ettől kirázott a hideg. Aztán még hat fehér szem nézett rám. Apró koppanásokat hallottam a falon, valami puha az arcomhoz ért – lassan pillantottam oldalra, ahol megint négy fehéren ragyogó szempár meredt rám. Idegesen nyeltem egyet. Ökölbe szorítottam a kezem és hatalmas világossággal árasztottam el a szintet. 

Pókok! Az egyik akkora, mint egy víziló, a falon levő mint egy tacskó, a lépcsőn a lábam mellett pedig egy fekete vérfarkas. 

Optimális esetben nem üvöltöttem, miközben az életemért versenyt futva rohantam vissza a szobám felé. Soha ilyen gyorsan nem másztam meg még ezt a négy sornyi lépcsőt, sprinteltem végig ezen a három folyosón és soha sem zártam be magam ilyen profin a szobámba azelőtt. 

A szobámban ülve, az arcomat a tenyerembe temetve aztán elgondolkozhattam a saját hülyeségemen. Még jó, hogy nem mart meg egyik pók sem, szőröslábú pókemberként is végezhettem volna a kalandot. A francba! Hát rohadtul tudjuk, hogy senki sem mehet le a porta szintjére nyitási idő előtt. Évek óta tudjuk, hogy tilos. Most már azt is tudtam, hogy miért. 

A reggel korán érkezett, sajnos nem elég korán. Mikor meghallottam a The Veronicast üvölteni a szomszéd szobából átrohantam. 

I feel so untouched right now – téptem fel az ajtót. 

Anna fintorogva állt meg a szoba közepén, a kezében az egyik asztalt tartotta. 

– Hát te aztán rosszul nézel ki!  

– Anna – rohantam le egy ölelésre. 

– Nahát...! – lépett be csodálkozva Zoé is a szobába, egy másik asztalt cipelve. Ledobta és csatlakozott az ölelkezők csoportjába. – Nagyölelééés!

– Mi történt? – szorította meg Anna a kezem. Töredelmesen elmeséltem nekik hogyan jártam hajnalban a B hallban. Zoé felszisszent. 

–Nem mintha nem meséltem volna, hogyan találkozott Márta a suli vámpírjával... – forgatta szemét Anna. 

– Nem is mesélted! – csapott le rá Zoé. – Van vámpírunk? 

– Dmitrij – mondta Anna. –Ilyen szőke hajú, vörös szemű sápadt képű hülyegyerek. Márta véletlenül lesmárolta egy buli után, na most, mint kiderült a vámpírok tényleg nagy csábítók, de nem nagyon tudnak mit kezdeni másokkal. Egyrészt, mert nincs vérkeringésük és nem tudnak lefektetni, másrészt mert bazi nagy karmaik vannak szóval jobb ha bottal piszkának meg. 

– Rémlik – bólogatott Zoé. 

– Abby! – kiáltott Ronnie széles mosollyal az arcán. Tortát egyensúlyozott a tenyerén, amit a középre ledobott asztalra pakolt. – Mi van a vámpírokkal? – kérdezte egy gyors ölelés után Ronnie. 

Megragadtam vörös barátnőm kezét és magammal vonszoltam át a folyosón, be a szobám mélyére. Suttogva meséltem el neki, hogy indultam hajnalban a keresésükre és hogyan futottam bele a szörnyekbe. Ronnie összekulcsolta az ujjait mellkasa előtt, ajkát harapdálva nézett jégkék szemeivel rám. 

– Én kértem meg a szörnyeket, hogy este mind őrködjenek – mormolta. – Féltem, hogy elalszom és baj érheti St... Sundayt – javította ki magát. – Eléggé kiszolgáltatott helyzetben van és félő volt, hogy kihasználnák ezt páran...

Némán bólintottam. Kellett egy pillanat, míg összeszedtem magam.

– Akkor te is tudod, hogy Störm a neve? – kérdeztem utalva a korábbi nyelvbotlására. Nagy ezüstös szemeivel végigmért. – Az elején nem volt valami jó az álcája. 

– Vagy csak te vagy túl különleges – szorította meg a kezem. – Bocsáss meg Abby! Nem tudtam, hogy tudsz róla, vagy arról, hogy hajnali három körül szeretnél meglátogatni minket a betegszobában. Miért akkor amúgy? Miért nem vártad meg a reggelt? 

– Emlékszel Rókára? – kérdeztem ártatlanul. – Bence. Még egy suliba jártunk.

Ronnie felkacagott. – A Pesterzsébeti Boszorkányképzőbe, mi? Persze, hogy ismertem. Annyira szép színei voltak annak a srácnak, olyan karamell színű hajat és égkék szempárt azóta sem láttam, csak BJD-ken. Amúgy, tekintve, hogy mennyire ritka az, hogy valakinek varázsereje legyen, annyira nonszensz, hogy egy sima putrifalvai középsuliban legyen vagy négy is egyszerre. Úgy értem, az egész Délpesti Boszorkánykörben voltak négyen. Szóval a tinikori szerelmeddel álmodtál és úgy döntöttél megnéznéd mi van a jelenlegivel? 

Megráztam a fejem. – Sunday nem jobb pajtim, mint neked – zártam le a témát. – March elültette a bogarat a fülemben. Nagyon ráparázott arra, hogy mi lesz most, nem tudom mennyit mondott neked Sunday az erejéről – hallgattam egy mélyet –, de March szerint amolyan herkulesi-szintű pasi. March összecsinálta magát a félelemtől és kitalálta, hogy meg kéne szabadulni Vasárnaptól. Ró–– Bencével is hasonló volt. 

Ronnie keze gyöngéden szorította meg a vállam. – Ne aggódj Abby, Vasárnapnak kutya baja ahhoz képest, ami Rókával történt. Nagyon is él, ami azt illeti, egy kicsit túl virgonc volt délután. Valószínűleg azért, mert a doki fájdalomcsillapítás címszó alatt alaposan bedrogozta. Most már a szobájában van, nem lesz semmi baja. Miután lejött a szerről előjött belőle a szemérmes-szende-szűz és egyrészt bezárkózott, másrészt totál elbújt. Később rátörhetjük az ajtót, most hagyjunk neki némi teret – sóhajtotta. – Viszont – váltott hirtelen témát –, gratulálok az első Prefis gyűlésedhez! A srácokkal egy kis bulit készültünk csapni. 

Ahogy Meer és Rizi megláttak együtt kiáltották, hogy a prefi visszatér, Anna és Zoé pedig azzal a lendülettel szórtak nyakon konfettivel, ahogy újra a szobájukba léptem. 

– Most már hivatalosan is te vagy a C prefije – karolt át Rizi. – Milyen érzés főnöknek lenni?

– Bizsereg az oldalam, ha arra gondolok, hogy este erénycsősz lehetek – vigyorogtam.

Ronnie a tortához lépett, ez volt az első teljesen kéz nélkül, csak varázserővel készített tortája. Anna rám kacsintott és az ágyára bekészített tömérdek csipsz és ropi felé mutatott. A szobadiszkó épp a Bingo Players - Get up-ját játszotta, mikor első körben koccintottunk tortavágás után. 

https://youtu.be/8llTFEb7Q2w

Egy egész albumra való rémes szám pörgött le, néhány refrént együtt üvöltöttünk bele a szoba csöndjébe. Aztán jöttek Anna kedvenc mulatósai – a szobatársaság mulatósai. Britney Spears személyesen. Azon még nem is nagyon lepődtünk meg, mikor Anna rákezdett, hogy Ooops I did it again, de mikor Rizi a maga fazékrepesztő hangján vette át az nem kicsit borított meg mindenkit. 

Egy újabb kör után a fiúk kitaláltak egy játékot. Egy cetlire számokat írtak fel. Egytől-hatig, így mindenkinek jutott egy. A fecniket elvarázsolták. Rizi ráolvasott a cetlikre, hogy azokon a számok végig pörögjenek, míg ő eldob egy dobókockát. Ezt imádtam Riziben, minden kardigánja zsebében volt egy-két dobókocka. Aki a kockát eldobta, az volt a kérdező. Az általa feltett kérdésre pedig annak kellett válaszolnia, aki a kocka által mutatott számot birtokolta. Egy tökéletes, hat személyre kifejlesztett játék volt. Nem lehetett kiszámolni, mikor ki lesz az ötös vagy a hármas szám birtokosa. 

Természetesen a mit tennél, ha jönnének a dementorok – kimennék a koli elé és azt mondanám, nem veszünk semmiiiit, után repkedtek a kivel ásnál el egy hullát az erdő szélén jellegű kérdések és a kinek a mijét rejtegeted magadnál. Ez a kérdés Zoénak szólt és a lány könnyedén felelt:

– Hussar cicás tollát – előhúzta kedvenc tolltartójából a macskafigurákkal díszített tollat. Utána a következő kérdést ő tette fel, azonban a kocka az élén állt meg. Ebben nem kevés szerepe volt a lány varázserejének. Ilyenkor a kérdésre mindenkinek felelnie kellett. Zoé mosolyogva tette fel ugyanazt a kérdést, amit korábban neki címeztek. Mitől mit rejtegetsz magadnál?

– Sunday jegyzeteit – mormoltam fülig vörösödve. 

– Egy uborkát Cvet előadásáról és Márta fehérneműjét a táskámban – vonogatta a szemöldökét Anna, mire majd leborultunk a röhögéstől.

Rizi kivörösödve suttogta: Britney Spears Circus albumát rejtegeti a szobájában.

– Szigorúan azért, mert azt feltételeztem valami varázslat van elrejtve a dallamban és visszafelé...

– Persze-persze Rizi – érintette meg a fiú kezét Anna. – Semmi baj.

Imádnivaló volt a kissé lekezelő terapeuta stílusa. Erre ismét majd' leborultunk a földre.

– R-rizi zokniját – kacagott a földön fekvő Meer.

– Használt legalább? – kérdezte Ronnie.

Mire Ronnie válaszolt volna a  kopogtak az ajtón. Összenéztünk, mindenki itt volt, akivel együtt szoktunk lógni. Vörös barátnőm felé pillantottam, reménykedve, hogy talán Sunday... de Ronnie nemet intett.

– Hussar? – kérdeztem Annát. A lány barátnője viszonylag gyakori vendég volt nálunk.

– Imádkozz, hogy ne Márta legyen – javasolta Zoé. Anna legyintett, felkelt a földről és az ajtóhoz lépett. Márta nézett ránk. Immár emberként. 

– Háttemitakarsz? – kérdezte így egyben Anna.

– Friday itt van? – kérdezett vissza semleges hangon. – Szeretnék beszélni vele.

Összenézve felszisszentünk. Ez elég kínos lesz. Vajon hallotta, hogy a fehérneműje Anna táskájában van? Reménykedtem, hogy nem engem akar elővenni a dolog miatt.

– Vigyázzál Abby, szerintem harcimadárrá akar változni, hogy kitépje a maradék tollad – vihogott Anna.

Márta felhorkant.

– Megtennéd, hogy nem állítasz be olyannak, amilyen nem vagyok? Ha? Miattad csomóan azt gondolják, hogy lefeküdtem a fél kolival és...

– És kezdődik az Éjjel-nappal C koli! – mordult fel Anna.

– Csak bocsánatot akartam kérni Friday-től, oké? Látod! Na, látod. Mert én képes vagyok rá!

Ezzel le is lépett. Anna ajkait lebiggyesztve mindenféle pofákat vágva nézett utána. 

– Szerintem nem tud bocsánatot kérni – nézett rám sajnálkozva Meer. 

– Jól elcseszte a hangulatot – dobta le magát Anna az ágyára. – Hogy miattam hiszik azt az emberek, hogy a fél koli átment rajta? Milyen szép is lenne – rázta meg a fejét –, a háromnegyede legalább. Minden pasi.

– Kikérem magamnak – igazította meg a szemüvegét Rizi.

– Személyes sértés – szúrta oda Meer.  

A torta maradékából elég sokat kaptam, amit aztán a saját szobám hűtőjének mélyére száműztem. Előkaptam a telefonom, rámentem a lejátszási listámra és végre sikerült elaludnom. Rémálmok és szörnyetegek nélkül pihentem. Éjjel tizenegy után keltem fel, kisurrantam a folyosóra zuhanyozni, majd visszavonultam a vackomba és beizzítottam a vízforralót. Átvettem pár gyakorlatot, régen gyakoroltam már a szómágiámmal. Hajnali fél egyet mutatott az óra, mikor felnéztem. Csináltam még egy bögre teát. Hála égnek ebből is feltalálták már a három az egybent. Fű, cukor és citromsav a három összetevő. Megvártam, míg a „pirosgyümölcs" fantázianevű kiold magából mindent, aztán a megsemmisítőbe küldve a filtert felkaptam a bögrét és a tortát, hogy áttrollkodjak Vasárnaphoz. 

Varázslóként megtehettem volna, hogy lebegtetem a tortát, vagy a bögrét, de vajon melyik billen meg előbb? Inkább letettem a tortát a folyosó végi ablak elé értelmetlenül elhelyezett radiátorra. Annak a radiátornak ott nem volt túl sok haszna. Az öreg, rosszul szigetelő ablakot fűtötte.

Bekopogtam Vasárnap ajtaján, füleltem. Hallottam, ahogy valami megmozdul odabenn.

Már azon voltam, hogy valami tényleg nagyon orkosat vágok hozzá az ajtó másik feléről, hogy tudja ki érkezett látogatóba, amikor csettintésre hasonlító hangot hallottam és megnyílt az ajtó. Halvány fény szűrődött ki, ami megdöbbentőnek hatott. Fény a Végzet Szobájában? 

Felkészülten érkeztem Vasárnaphoz, vastag pulóverben és bundás zokniban. Ahogy a csípőmmel belöktem az ajtót újabb meglepetés fogadott. Nem volt hűdenagyonhideg, csak simán denagyonhideg. Vasárnap azon az ágyon tanyázott, ami felé az ajtó nyílt, így rálátott minden szobába lépőre, új mosdótükrére és persze magára a csapra is. Egy fokkal barátságosabbnak tűnt ez a hely. Pláne, hogy eltűnt a hálózsákja és nyakig a vastag takaróba csavarva ült az ágyon. Mellette a párna felé fekete telefonján kéken világított a médialejátszó ablaka, fülhallgatója hullámozva hevert a még friss ágyneműn.

– Gondoltam, egy tea jót tenne – mosolyogtam rá.

– Ja, tedd csak le valahova – válaszolt duzzogva.

– Az erkölcs osztály üzemel? – kérdeztem vigyorogva, mire ő is elmosolyodott. Fájdalmas, elkeseredett mosoly volt. – Hoztam tortát. Az majdnem olyan, mint egy jóbarát.

– Köszönöm – szedte össze jobb kezével a telefonját és áttette a másik oldalán az asztalra. Furcsállva néztem rá, aztán leültem mellé. Úgy tűnt rendben van, az arca rendben volt.

– Hogy van a sérülésed? – kérdeztem halkan. Vasárnap belekortyolt a forró teába, ami ihatatlanul melegnek bizonyult. 

– Nem vészes.

– Az mit jelent nálad? Gondolom semmit sem tudtak kezdeni vele, különben nem ülnél itt. A srácokkal ma tartottunk egy...

– Bulit? – fejezte be a mondatomat. – Tudom. 

Kezembe nyomva a bögrét Vasárnap jobb kezével megemelte a takarót. Bal karja, ami félig emberi kéz volt – olyan méretű és a felkarja még egész emberszerű – keresztbe hajtotta a törzsén. Ujjai természetellenesen görbültek be, mint a ragadozómadarak lábai, hosszú evezőtollban végződtek. Illetve, mintha a bütykeiből már csak tollak álltak volna ki. A furcsa madárrá változás a könyökétől lefele bontakozott ki egyre jobban. A katasztrófaturizmust megelőzve visszahajtotta rá a paplant.

Végrehajtottam egy lehűtő bűbájt, hogy fogyasztásra alkalmasabb legyen a tea és visszaadtam neki.

– Egész nap itt kuksoltál, igaz?

A fiú szótlanul bólintott.

– A lányok benéztek? – pillantottam rá anélkül, hogy az arcom felé fordítottam volna. Kényelmesebb volt úgy, hogy a szemközti falat figyeltem. Hallottam, ahogy a bögre koppan az asztalon, amikor leteszi.

– Voltak itt. – Nem sokkal később hozzátette: – Te nem.

Erre ránéztem. Nem volt az arcán sértődöttség, csak az az apátia ami gyakran megjelenik azokon az embereken, akiket túl sokszor ért már csalódás.

– Egyébként, harapj rá az uborkámra, én is kerestelek.Pókok és vérfarkasok támadtak meg, szóval úgy gondoltam majd délután beugrok. Valahogy – sóhajtottam – nappal sokkal jobban alszom. 

A homlokát ráncolta.

– Pókok és vérfarkasok? Te takarodó után jártál a gyengélkedő közelében? Normális vagy?

– Nagyon jó kérdés! – csettintettem széles mosollyal meredve rá. – Amúgy, délután ajtót nyitottál volna nekem, miután a többiek kudarcot vallottak a próbálkozással? – kérdeztem visszatérve a gyászos témához. Vasárnap elfordította az arcát. – Azt nem mondtad, hogy bent voltak.

– Nem nyitottam ki, még Cvetnek sem. Azt hiszem, Ronnie megpróbálta beutaztatni magát ide, de utazóbiztossá is tettem a szobát – vont vállat és fájdalmasan felszisszent. – Azért jól esett volna, ha te is... ott vagy, mikor ez történik – pillantott a bal karja irányába. – Nem vártad meg a végét.

Kissé összezavarodva a gyors váltástól felhúztam a lábam az ágyra, a térdemre hajtottam a fejem.

– Haragszol rám?

– Nem tudom. Nem hiszem, hogy haragudhatok ezért Friday. Miért nem vártál meg? Miért mentél ki?

– Nem hagytunk magadra, ne keltsd itt a bűntudatot – szúrtam oda kelletlenül. – Ritával ültél be az előadásra. Ha észrevetted, Annát sem vártuk meg, ő Hussarral volt elfoglalva, nekünk meg ott kellett volna pátyolgatnunk Rizit, aki akkor éppen a hattyú halálát adta elő. Ott vesztettél el, mikor sassá változtál. Csak a nagyzoló idióták akarják megmutatni, hogy ők a madarak királyai.

– Egy keselyű jobban illett volna hozzád, mint a jégmadár – vetette oda. – Elrontottad a hangulatom.

– Szerintem csak javítottam rajta – tiltakoztam. – Már csak az aláfestő kesergő hegedűszó hiányzott. Próbálj kimászni ebből a gödörből, le kell még vadásszuk azt, aki ezt csinálta veled – mutattam rá a lényegre. – Láttad egyáltalán? Én azt hiszem igen. És ha megtalálom az anyja szoknyája alatt sem lesz biztonságban. Azok után, amit March lerendezett – pillantottam a plafon irányába. – Gyűlölöm azt a haszonleső fickót! Az egész kihallgatás rémes volt, hivatalosan törvénybe ütközik, hogy vallatott. Totál eszembe juttatta milyen volt az otthoni zug, amiből leléptem, miután az egyik barátomat megölték. Borzasztóan aggódtam érted! Eszembe jutott ez a barátom, Róka, és utána nem sokkal már zúgott a fülem annyira ideges lettem.

– Túl sokat beszélsz – ragadta meg a pulóverem a könyökömnél két ujjával. Mindketten hosszú hallgatásba merültünk, mígnem élénk szeme kapcsolódást keresett az enyémmel. – Abby, én ehhez nem vagyok hozzászokva. 

Nem igazán értettem az újabb célzást. Az éjfél utáni teázásokhoz? Hiszen ő is átjött hozzám! A fecsegésemhez? Arról nem tehetek, ha ideges vagyok mindig ez van. 

– Az aggódáshoz. Sosem szoktak diáktársak kopogni az ajtómon – sütötte le a szemeit. – Én nem tudok sok időt egy helyen tölteni, nem is igazán vannak barátaim. Olyanok, akik tudják rólam, hogy valami nem stimmel velem... hogy mennyire zűrös vagyok, ilyen nincs. Nem volt még sehol. Én... hülyén hangzik, de nagyon szükségem lenne... – zavartan túrt bele szőke hajába elharapva a mondat végét.

– Ha barátokra van szükséged, miért nem mondod el mi a problémád? Miért nem nyitsz ajtót, amikor azok keresnek, akik a barátaid szeretnének lenni?

Erre elszégyellte magát.

– Nem kezdhetem így.

A szemem forgattam.

- Mint a prefektusod azt javaslom, próbáld meg.

Erre kihúzta magát.

– Szia, Jörgen Ström vagyok, a fiú aki betört az Istenek könyvtára nevű helyre pár éve, ellopott egy könyvet és azóta nagyjából szemeszterenként keresek új sulit, miközben a nálam levő isteni könyv tartalmával fizetek a varázslósulik igazgatóinak, hogy rejtsenek el. Ó, időnként mások is megsérülnek, néha meg is halnak azért, mert a közelükben vagyok – mosolygott és V-t mutatott.

- Ezek szerint neked egyáltalán nem is kéne tárgyakat felvenned és órákra járnod – ragadtam meg a lényeget.

– Látom megragadtad a lényeget – emelte ki ő is.

– Egyébként, remélem jó cuccot csórtál ki abból a könyvtárból. Mármint, hogy ezt a huzavonát megérje.

Felsóhajtott, mint aki már legalább egyszer végig vitte ezt a beszélgetést valakivel, akit a barátjának nevezett.

– Nem érdekel, mi van a könyvedben – vágtam megint a szokásos arcot. – Megérte a tudásért, amit szereztél?

– Meg. Többnyire úgy érzem.

Bólintottam. A varázslat olyan, mint a drog. Ha ezt a híres mondást vesszük, akkor azt hiszem, azzal a csávóval ültem egy szobában, aki elhozta a heroint ebbe a varázsvilágba és csak cseppnyi kóstolókat oszt szét belőle. Istenek könyvtára, sosem hallottam róla. Ha nem egy ilyen beszélgetés során kezd el erről beszélni, azt feltételezem viccel. Vagy azt, hogy tényleg be van drogozva. Van az a filozófiai elképzelés, hogy a varázslat a fájdalomból születik, ha így van, akkor az azt jelenti, hogy mindannyian mazochisták vagyunk, amiért egyáltalán erre a helyre jöttünk, és sokkal mélyebb jelentése is van. Miért kell valakinek isteni képesség? Arányosan az még több fájdalommal jár.

Meg akartam kérdezni Vasárnapot erről. Varázslósuliba járt, az ég szerelmére! Helló mindenki álma, itt a Roxfort, csak egy kicsit több gürizés van benne, de baszki, we do magic! Naná, hogy nem egy turizmus szak szintjén lesz.

Ahogy a szenvedő Vasárnapot néztem elbizonytalanodtam. Óvatosan előre hajoltam és átöleltem. Rettentő kínosan éreztem volna, ha elcseszem az egészet. Na nem az ölelés gyakorlati részét. Inkább az időzítést.

Sunday esetében azonban úgy tűnt nem lehet elrontani az időzítést, mivel ki tudja hány hónapja várt erre. Kétségbeesetten ölelt át, hideg ujjai puha plüss pulóverem nyakába csimpaszkodtak, egészen hideg volt ez érintése a nyakamon. Még sérült madárkezét is ölelésre nyújtotta. Remegett, rázta a sírás, amit úgy-ahogy visszafojtott.

– Allt kommer att bli bra, Sunday – suttogtam csekély svéd tudásom ismét megvillantva. Azt jelentette, minden rendben lesz. Gondoltam, ha az első nyelvén beszélek hozzá, könnyebben túl lesz rajta.

– Det är Störm – válaszolt szipogva. Mindenki ismeri a szólíts a nevemen hatalmát. 

– Jörgen – ujjai dermedt béna szorítása csak akkor tűnt fel igazán, amikor ezek után nem a ruhámba kapaszkodott, hanem maga felé húzott.

– Sírni fogsz? – kérdeztem egy újabb átküzdött pillanat után.

Bólintott.

Erős késztetést éreztem arra, hogy valami vicceset mondjak, valamit, ami elveheti a helyzet fájdalmát. De elfogytak a szavak, nem maradt semmi más csak a félelem, fájdalom és a veszteség. A remény arra, hogy egyszer jobb lesz. Lehunytam a szemem és ujjaimat ügyesen mozgatva megtaláltam a módját, hogy lekapcsoljam a lámpát.  Sötétben néhány dolog könnyebb volt. Ujjaim visszataláltak reszkető hátára, végigsimítottam a gerince mentén, hogy aztán a nyakára tehessem a kezem és beletúrhassak dús, kellemes sampon illatot árasztó hajába.

Egy örökkévalóságig tartott, mire megszakadt szívéből kisírta a fájdalmat. Tényleg sajnáltam. Emberi lények vagyunk, érzésekkel. Ő pedig menekült valami halálos és fenyegető elől elég hosszú ideje ahhoz, hogy az kikezdje az idegeit. Olyanokat tanított, akik csak a birtokába jutott különlegességek miatt védelmezték. Aztán, valószínűleg mikor kezdett forróvá válni a helyzet mint most... ilyenkor, mikor szüksége lett volna rájuk, mint most is... 

Mire lecsillapodott, forró könnyei már teljesen átáztatták a vastag pulóvert. Visszakapcsolta a lámpát és ép karjával nekiállt zsebkendőt keresni. Néztem filigrán alakját, annyira finom vonásai voltak, nem az a girhes narkós, aki hetekig nem eszik, úgy bele van zúgva az újabb zugvarázsába. És egyáltalán nem az az agresszív, masszív alak, aki mindent megtenne egy újabb szkriptért. Egyszerűen normálisnak tűnt. Nem olyannak, aki képes az istenek könyvtárából lopni. Míg néztem, ahogy lemossa az arcát azon morfondíroztam, hogy vajon ki reagálja túl. Mármint az ISTENEK könyvtára, ha létezik egy elég pöpec hely lehet. A varázsló sulik már azon kivannak, ha az ő könyvtáraikból elvisznek pár kötetet – el is van átkozva szinte minden könyv, ha kiviszed a könyvtárból felgyújtják magukat, agyonütnek és hasonló. Az Isteneknek biztosan erős védelmük van. Kivéve ha túlreagálta valaki, hogy a helyi Szabó Ervinből kivette a Büszkeség és balítéletet, aztán elfelejtette visszavinni. 

Összerezzentem, mi van, ha Hádész meg Loki üldözik? Lehet, hogy ejtenem kéne a témát, ha ezt mondja. Korábban állította, hogy ami üldözi csak rá veszélyes. Most azt mondta, mások haltak már meg emiatt.

– Nyugtass meg, hogy nem Hádész üldöz – mondtam ki hangosan is. Mire ajkába harapva nézett rám. Azt hiszem többnyire rám, ép kezével az arcát törölgette.

– Egy könyvtáros üldöz – törölte meg szemeit. – Morgana le Fay.

A legendás Artúr király féltestvére, a nagyhatalmú boszorkány, Avalon királynője. Ez így nem kevésbé hangzott egy narkós körutazáson részt vett fiú „ettől majd összecsináltam magam" történetének.

– Nem Morgan le Fay? – kérdeztem. Bájos mosollyal válaszolt, mielőtt még egy csokorra való zsebkendőt rommá fújt volna. 

– A kitűzőjén Morgana van. Őszintén, nem érdekel, hogy a-val vagy anélkül írja.

Nagyot ásított, nem csoda, hogy kifáradt ennyi sírástól.

– Talán jobb lenne, ha most lepihennél – javasoltam felkelve az ágyáról.

– Őrültnek gondolsz – hajolt utánam esetlenül.

– Fáradtnak inkább – bújtam bele a papucsomba. – Nehéz és hosszú napod volt, és...

Sunday még így sötétben is úgy nézett ki, mint aki menten felvágja az ereit. 

– És persze, hogy nem tudsz aludni – folytattam az előző gondolatmenetet. – Aggódsz amiatt, aki négy nap alatt kétszer is megtámadott. 

– Nem tudnám magam megvédeni, nemhogy egy boszorkánymestertől, de még egy jobb képességű hallgatótól sem – sütötte le a szemét. Körbefuttattam a tekintetem a szobán, ezúttal a védelmét lesve, kétségtelenül erős őrszemek vigyáztak rá. 

– Ha nem Prométheusz lennél, hanem egy sima harmadéves, elhinném. Így azt kell mondjam, biztosan megnehezítenéd a dolgát annak, aki az életedre tör. Ha akarsz, átjöhetsz az én szobámba. És ott megehetjük a maradék tortát – lestem az asztalra.