Ólomnehéz, zsibbadt tagokkal nyitogattam a szemeim. A kinti sötétség alapján egy egész napot átaludtam. Alkaromra támaszkodva ültem fel, a fájdalom élesen hasított a gerincembe, úgy éreztem darabokra fogok törni, ha még nem történt meg. Lehet hogy szétszedtek atomjaimra és újra összeraktak. 

Rizi és Meer szobájában voltam, állapítottam meg a poszterek és plüssök hadát nézve miközben zsibbadó lábam a padlóra tettem.  

Egyedül voltam. 

Lassú léptekkel sétáltam ki a szoba előterébe, ahol lemostam az arcom. A mosdókagyló felett a kis tükör előtt egy karóra hevert, éjjel tizenegy is elmúlt már. Így még érthetetlenebbnek tűnt, hogy egyedül vagyok a két srác szobájában. Átcsoszogtam a szomszédos szobához és bekopogtam a lányok ajtaján. Hosszú percekig vártam a válaszra, de csak nem nyitott senki sem ajtót. 

Értetlenül néztem a kezemre, végül a saját szobám felé vettem az irányt – nem vagyok szellem, mormoltam. Mikor kinyílt az ajtó és a varázsőrszemem átengedett nagy kő esett le a szívemről. Nem voltam szellem. A homlokomat ráncolva ültem le az ágy szélére, néhány perccel később takaróba bábozódott hernyóvá változtam. A hideg rázott ettől az egész gyomorforgató teszttől, amúgy is, hogy mentem át? Sehogy. Ronnie és Sunday mentettek meg, ez nem rajtam múlt. 

Talán egy kicsit bealudtam, mikor kopogást hallottam, szinte kizuhantam az ágyból. Kibogoztam magam a takarók puha öleléséből és lassan az ajtóhoz sétáltam, felkészültem a nagyölelésre, amit Ronnienak, Zoénak és a többieknek szántam. Csak arra tudtam gondolni, hogy szervezkednek valamit, ezért nem volt a két srác a szobájában és ezért nem nyitottak ajtót a lányok.

Sunday állt az ajtóban, két gőzölgő bögrét tartott egy tálcán, a várakozó mosoly úgy tűnt el az arcomról, mintha sosem létezett volna. 

– Gondoltam, egy tea jót tenne – mormolta. Áttáncolt az előtérben heverő romok között és óvatosan letette a narancssárga műanyag tálcát az asztalomra. – Erkölcsileg helyes, ha most becsukom az ajtót, vagy sétáljak ki és úgy csukjam be? – kérdezte ártatlanul. A két bögrét néztem, aztán sóhajtottam és megsuhintottam a kezem. Az ajtó megmozdult aztán kínosan nyikorogva nyílt ki. Máskor ezen nevettem volna, Vasárnap is, látszott rajta, hogy ezen igazán nevetne, de az is látszott rajta, hogy dühös és fél. 

– Próbáltad manuálisan? – kérdezte idétlen mosollyal, kezét a kilincsen tartva. Fél lépésnyire voltam tőle, és ha nem lép oda, hogy ezt mondja egyszerűen összeomlok. Finoman kapott el, mielőtt földet értem volna a többi lom között. Ajkamba harapva szipogtam egy sort, kihúztam magam - hisz ilyenkor kell erősnek lenni nem? A romok közti ösvényen haladtam, majd leültem az ágy szélére. 

 Sunday átkeringőzött a szétszórt könyvek és füzetek szőnyegén, és mellém ült.

– Bocs, hogy nem Ronnie jött – vette el az egyik bögrét és a kezembe nyomta. 

– Ő a nyafipajtim – néztem lehetetlenül kék szemébe. Hunyorogtam, de nem láttam át az álcáján. – Most kezdjem el neked? 

– Igazad van – sóhajtott. – Nem gondoltam bele, hogy egy barátnőnek nagyobb hasznát vennéd.

– Nem voltak a szobáikban – kortyoltam bele a forró teába. Saját magam is megleptem, mikor a sírós hangom meghallottam. Erre valamit inni kell, kortyoltam újra a forró, édes italba. 

– Tudom – pillantott rám. – A fél napot Riziék szobájában töltötték, utána átmentek az egyik tanárhoz, azóta nem láttam őket. Milyen a tea? – kérdezte bekötözött ujjával megpöccintve a bögrét. Jó volt, el kellett ismernem. Megpróbáltam egy kis varázslattal eltüntetni a süllyedő Titanic feelingjét a szobámnak, de ez a terv is befuccsolt. Eltűnt a varázserőm. 

A földön heverő lomok a magasba emelkedtek, óvatosan néztem Vasárnapra, aki mozdulatlanul ült mellettem. Csak a szeme... a szeme arany színben ragyogott. Sem egy ráolvasás, sem egy mozdulat nem kellett neki ehhez. Telekinézis lett volna? 

–  Elég, ha az egyik ágyra rádobod őket – mormoltam. 

– A helyére is tudom pakolni a dolgokat – ajánlotta. – Egyszeri ajánlat! – mosolygott. 

Nem tudtam megállni egy apró mosoly nélkül, tényleg le akart nyűgözni? 

– Tehát – szólaltam meg – te vagy korunk Harry Pottere, mi?

– Sosem bókoltak még így – vigyorgott megvillantva hófehér fogait. – Szerinted hogy állna az SZTK keretes szemüveg?

– Harrynek kerek szemüvege volt, te kultúrbarbár – hurrogtam le. 

– És ki sem varratta magát a zugvarázslók csillagaival. Ennyit erről. A varázserőd még csak éledezik, de a benned élő hegyi troll már visszatért. 

– Én varázserő nélkül is a "hegyitroll" személyiség típusba tartozom – pislogtam. 

– Nem fogod elveszíteni a varázserőd – tűzte a fülem mögé a hajam. Eszembe sem jutott ilyesmi. Komolyan eszembe sem jutott ilyesmi. Egészen addig, míg Sunday ki nem mondta. Ott keringett a fejemben percek óta, de ilyen hangosan kimondani...  – Most volt először "asztrális szellem" élményed, azt hallottam még így is varázsoltál az elméddel. Nem csoda, hogy kimerültek az erőtartalékaid. Az ilyen időkre szoktam tárgyakba elvezetni az erőtöbbletem, sokkal kevesebb ideig vagyok olyankor sebezhető – rázta meg a fejét. Halk koppanással tettem le a bögrét az asztalra. – Nem a varázselemekre akartam kilyukadni – sóhajtott. – Ismerem az érzést, nem vagyok született utazó, mint Ronnie, ki kellett tapasztalnom, mit bírok. Belefutottam ebbe is.

– A Kárpátok Varázsegyetem prefektusi vizsgájába? Durván véthettél az összes isten ellen egyszerre – puffogtam. 

– Ja – biccentett bekötözött tenyerét tanulmányozva – durván vétettem egy istenség ellen.

– Bárki ellen is vétettél, én végtelenül hálás vagyok a tükrös ötletért, ha nem jártok sikerrel, mostanra a C koli hivatalos kísértete lennék. Felajánlanám, hogy meggyógyítom a sebeket... de... megpróbálhatom, ha szeretnéd.

– Már gyógyul, Zoé és Anna is megpróbálták meggyógyítani.  A masszív fekete mágia miatt kicsit lassabban megy. A vérmágia veszélyes, de – cinkos mosolyba fojtotta a mondat végét. – Nem gondoltam volna, hogy Ronnie ismer ilyesmit. – Épp mondani készültem valami okosságot, hasonlót gyakorlunk Rizivel. A Csillagtúra után nem igazán van a társaságban olyan, aki ne ismerne pár fogást a vérmágiával. – A Csillagtúrta, mi? – kérdezte Sunday.

– Hogy te milyen okos vagy – kacagtam. Karjait vállam köré fonva ölelt magához, a forró szorítás váratlan volt, idegen és ijesztő. Egy pillanat erejéig mintha elvesztettem volna az irányítást az események felett. Aztán sóhajtva bújtam bele az ölelésbe, homlokom a vállának támasztva öleltem át. 

– Ijesztő volt – suttogta. – Azt hittük, minden rendben lesz, ahogy telt az idő, egyre kevésbé tűnt úgy, hogy jól van ez az egész. És most, hogy tudom mi történt... Jag hatar det så mycket.

Én is kimondhatatlanul utáltam az egész helyzetet. De legalább mindenki túlélte. Egyszeriben elfogott a megkönnyebbülés felemelő érzése, Sunday halkan dünnyögött valamit az anyanyelvén, ami kedvesnek hangzott. Olyan érzés volt... mintha otthon lettem volna. Az ölelésében nem volt benne az, ami ilyenkor lenni szokott – a varázsvilágban a tiszavirág életű alkalmi kapcsolatok dívnak. Akárhogy is, Vasárnap nem adta jelét annak, hogy itt és most bármi mást akarna. Hálásan fúrtam az arcom a nyakába, a bőrömön éreztem minden egyes szívdobbanását, tarkómon pedig forró lélegzetét. Elképzeltem egy pillanatra, aztán elnevettem magam.

– Mi az? – kérdezte értetlenül.

– A neved, Sunday! – vágtam ki magam.

– Mi van a nevemmel, Friday? 

– Ha lenne valami közös sokadik rokon unokatestvérünk, lehet, hogy Wednesday Addamsnek hívnák? – halkan nevetett.

– Családnévnek kaptam a Vasárnapot. Addamséknek... de értékelem a humorodat. 

– Egy kicsit sem – szakadtam el tőle. – Ez pont olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Viszont, most igazán szeretnék pihenni és nem hiszem, hogy az menne, ha közben ölelsz. 

Sunday kacér mosollyal az arcán kelt fel, könnyed mozdulattal nyitotta ki a szoba ajtaját. Ugyanazzal a bárgyú arckifejezéssel ütközött neki a folyosón várakozó alakba, mire felsikoltott, minden férfiassága elszállt egy pillanat alatt.

– Kíméljetek meg a részletektől – dorgálta Ronnie. – Azért ne mindentől – bújt be a vörös hajú lány a szobámba. – Hallottam a hangod, de eskü nem tapadtam rá a szobád ajtajára. 

– Ha ezt tudom, jobb műsort adok neked – öleltem magamhoz. – Hogy vagy? Anna és Zoé leápoltak? 

– Oh, igen – vetette le magát az ágy szélére, ahol nem sokkal korábban Sunday ült. – Bárcsak valami jóképű varázsló lett volna... – hátrapillantott, búcsút intett Vasárnapnak, aki a szemöldökét ráncolva csukta be az ajtót. – Bár tegyük hozzá, ő is elég jó – súgta a fülembe, mire elnevettem magam. – Nagyon ügyes fiú!   

 Ronnie összekötötte a kezét az enyémmel, így osztotta meg velem a varázserejét. Bizsergető érzés volt, de éreztem, hogy használ. Egészen addig beszélgettünk, míg az ébresztőórám nem gondolta úgy, hogy ideje felkelni az első előadásokhoz. Ronnieval sikerült minden nehézséget átbeszélni és még egyszer közösen felháborodtunk azon, amit a tanárok megcsináltak.

Ronnie elbúcsúzott, átszaladt a szobájukba felöltözni, közben nyitva hagyta az ajtómat. 

– Nem öltözöl? – kérdezte Zoé berontva a szobámba. Haját két kontyba fogta a feje tetején. – El fogunk késni! Átváltozástanról. 

– De szabadnapos vagyok – öleltem magamhoz a párnát.

– Átváltozástanról nem lóghatsz! – intett Zoé, mire a párna kirepült a kezemből és a szomszédos ágyon landolt. A lány benyúlt a szekrényembe és hozzám vágott előbb egy farmert, majd egy pulcsit. – Ronnie adott az erejéből, ne siránkozz!

– Na, készen állunk? – ugrott át az emlegetett, fésűvel a kezében. 

– Most már igen – bólintott Zoé. 

 – Hékás, mire készültök? – léptem hátra.  

- Kimutatjuk az individuali-izénket! Egyforma haj napot tartunk – vigyorgott Ronnie és leültetett az ágyra. Zoéval seperc alatt kezelésbe vették a tarka hajam. 

Rizi az előtérben várt ránk, eltette a büfében vásárolt szendvicseket és úgy igazította meg a szemüvegét, mintha rosszul látna. – Fridaaaay! – tárta szét karjait, ahogy átszaladt a fél csarnokon. A nevét kiáltva vetettem magam a karjaiba, ügyesen lekoccolva egy fehér tábla sarkát, amit a táskájába rejtett. 

– Uh, az ott mi? – kérdeztem.

– Szellemtábla – igazította meg ismét a szemüvegét. – Tegnap... szereztük Meer-rel. Elmesélem odakinn.

Csibékként szaladtunk ki a friss hóba, sorban egymás után. Rizi haladt elöl, törve a havat én pedig szorosan mögötte lépdeltem, hogy halljam a történetét. Zoé és Ronnie kipirult arccal mesélték, hogy már hallották. Nekem még nem volt szerencsém ehhez, bár az elejét láttam, mikor a két srác elsétált mellettem a folyosón. A tanulószobához igyekeztek, ahol Rizi a ráolvasást gyakorolta a tükrön, sorra vette végig azokat az igéket, amiket előzőleg csináltunk, mikor a tükörben megláttak. Egy mutasd a szellemeket varázs volt az. Annyira megilletődtek, hogy utána még vagy háromszor megcsinálták más tükrökön is, hogy meggyőződjenek arról, hogy nem csak betéptek Meer... Meertől.

Maguk sem tudták megindokolni, miért nem szóltak akkor rögtön a többieknek, de egyedül indultak a suli féltett, elzárt kincsei közül kilopni egyet. Egy szellemtáblát szereztek egy olyan szertárból, amit profi varázsőrszem védett. Elképzelni nem tudtam, hogyan lehettek képesek észrevétlenül feltörni. Csodálatra méltó volt, amit tettek, hogy megpróbáljanak kimenteni. Mire Ronnie és Sunday felértek a negyedikre, véres kézzel, Riziék már előadták az egészet Annának és Zoénak, akik próbálták működésre bírni a szellemtáblát.

A mögöttem sétáló Ronnie vette át a szót, elmesélve, hogy miután csak megpillantani tudtak néhány tükörszilánkban elbizonytalanodtak és tovább vagdosták magukat, mígnem valaki rájuk förmedt, hogy ezt azonnal hagyják abba.

Az iskola épületébe belépve megcsapott a kellemes meleg, sóhajtozva kezdtünk vetkőzni a fagyos túra után.  Az egyetemi könyvesbolt irányából Rita és Sunday közeledtek. Vasárnap lehengerlő volt, ahogy a visszafogott öltözékén (ing, mellény, nyakkendő), sétált el mellettünk.  Ahogy elhúzott előttünk megcsapott az illata, nem az az erőszakos illatfelhő lengte körbe, ez a sima „gyere cica" orrnál vezető illat volt. Rizi savanyú ábrázattal nézett utána. Nyakkendőben suliba járni? Már az is nagy szó, ha méltóztatunk farmert felvenni. Többen így is melegítőben járnak át órákra.

– Az a srác azt hiszi, ez valami elit hely – mondta Zoé halkan.

– De jól áll neki – vigyorgott Ronnie. – Mi is ilyenek voltunk az elején!

– Amíg a sok stressztől nem fogytam ki a ruháimból – fűztem tovább. – Hogy aztán a csillagtúra utáni félévek során a stresszevés miatt ki is hízzam őket.

– Én is híztam – bólogatott Rizi. A homlokomhoz emeltem a kezem és úgy tettem, mint aki nagyon keres valakit. – Hallod, ha lapjával állsz nem is látlak! És te híztál? Rád is férn még pár kiló. Jól állna neki, nem?

Sunday azt mondta korábban, hogy csak néhány órán lesz velünk. Sokan most látták először azok közül, akik nem voltak a pénteki bulin. Általános irigység és érdeklődés vette körül. A hétfő reggelek túlélése a mágikus szkillek jéghegyének csúcsát jelentette, ebben a srácban kétségtelenül megvolt. Vagy csak nem tudta pontosan, hogy zajlik a Kárpátokban egy animágiás hétfői nap. A menetrend a következő:

Két órás elmélei animágia oktatás után húsz perces szünet, majd a nap hátralevő részében mindenkinek meg kell csinálnia legalább egy átváltozást. A mai nap a madaraknak volt szentelve. A félév első hetében átismételtük a legfontosabb elméleti tudnivalókat erről a felettébb veszélyes mágiatípusról, a második héten emlősök alakját öltöttük magunkra és szépen sorjában haladtunk egyre eltávolodva az embertől. Már vártam a halakat. Szívem vágya volt lápi póccá változni.

Zoé animágiában igazán profi volt, és csak neki köszönhettük, hogy valamennyien bekerültünk a haladó csoportba. Ami azzal járt, hogy a gyakorlatokon velünk demonstráltatta a tanár a feladat végrehajthatóságát, majd szépen léphettünk. A többieknek az egészet végig kellett szenvednie, hogy addig is tanuljanak. 

Sukli lelkesen magyarázta az átváltozásban rejlő finomságokat. Ahogy fogalmazott, amit eddig tudtunk az animágiáról az csak cseppecske volt. Arra elegendő, hogy azzá a nyolc állattá át biztosan tudjunk változni, amiről fél éven át „tépte a száját". Emlékeztem még milyen volt csirkévé változni. Ezúttal nem használhattuk fel azt a nyolc állatot, helyettük más, egzotikusabb lényekké kellett változzunk. Zoé legutóbb azzal nyűgözte le a tanárt egyszarvúvá változott. Oké, az elég epic volt és nem csak a tanárt nyűgözte le, de most Sukli kifejezetten neki tartotta az előadást, ami azt jelentette, hogy nekünk is nagyon kellett értenünk, amit mond, vagy jaj! Ez a baj azzal, ha valaki magasra teszi a lécet. Átnéztem Rizi füzetébe, a fiú tükörírással dolgozott valami rovásjelekből álló dolgon. A tekintetem kissé elkalandozott. A jobb oldali padokban, mintha egy felsőbb évest láttam volna ülni. Nem értettem miért hallgat itt a D prefektusa.

– Abigail kisasszony, maga merre jár? – addig nem kaptam fel a fejem, míg Rizi meg nem bökött reflexből. Abigail...? Sukli szúrós pillantást vetett felém. – Tehát mit talált olyan érdekesnek a szemközti falon?

Voltak helyzetek, amikor érdemes volt adni az elvont zsenit. Felemeltem a kezem, ujjaim finoman hullámoztak. Suklinak nem lehetett azt mondani, hogy „semmin" vagy visszakozni annyival, hogy „elnézést". Kiborult rajta.

– Azon gondolkoztam, hogy bizonyos körülmények között lehetséges olyan lénnyé változni, ami nem létezik.

– Hogy érti, hogy nem létezik?

– Olyan teremtménnyé, amit senki sem ismerhet, mert csak az én fejemben létezik... – mondtam és a levegőben végigszaladt egy reccsenés, ami a nagyobb volumenű varázslatoknál szokott, a szómágia vibrálni kezdett.

– Ez animágia, kedves Abigail – intett le a nő. Én is tiltakozhattam volna, hogy a nevem nem Abigail, de elengedtem a fülem mellett és folytattam a meggyőző terelést. Bármit megtettem volna, csak ne kelljen még egy órát hallgatnom Suklit.

– Egy madárra gondoltam – mire a levegőben szálló por összeállt egy főnixre hasonlító madárrá. Ennek azonban hosszú nyaka volt és farktollai, mint a pávakakasoknak. Sukli leült az asztala szélére. Jó mentés volt.

– Szucsouban – (aki esetleg nem tudná, Szucsou egy város Shanghai mellett. Ha Sukli nem árulta volna el korábban, hogy Szucsouban töltött egy pár hónapot, akkor fogalmam sem lett volna arról hol van. A Szucsou-i suliban nem hiszem, hogy tanítják, hol van Biatorbágy.) – él egy nagyon különleges varázsló. Min-Jin az egyetlen ismert varázsló az egész világmindenségen, aki képes arra, amit felvázoltál. Sosemvolt lények alakjait tudja felölteni és sikeresen – sandított rám – vissza is tud térni eredeti alakjába. Ha érdekli a téma, javaslom, fejlessze tovább a saját különleges képességét és Zoé mellett maga is csatlakozzon a diákkörömhöz.

Reméltem hosszabban fog mesélni Szucsouról, de tévedni emberi dolog. Az előadás hátralevő részében inkább szorgosan jegyzeteltem. Az egyik srác hátrébb súgott valamit a mellette ülőnek. Esélye sem volt kimagyarázni. Sukli fiacskája megkapta mivé kell változzon gyakorlaton. Szirti galamb. Ez csak akkor ciki, ha az illető nem tudja, hogy néz ki a szirti galamb, azt hiszem kevesen voltak a teremben, akik tudták milyen lehet ez a turbékoló gerle. 

A hosszú elmélet után még hosszabb gyakorlati szeánsz kezdődött.

A gyakorlatok általános elhúzódásának volt egy komoly oka. Átváltozás során az emberről minden ruha lekerül, amiket később vissza kell venni. A téli hidegben elég sokáig tarthat. Ráadásul a legtöbb állat nem képes kinyitni egy ajtót, így öltözőszobáról nem lehetett fantáziálni. Helyette spanyolfal volt az előadó sarkában. Egy olyan előadóban, ahol lépcsőzetesen emelkedtek a sorok. Nagyon rá kellett tapadni az átkozott falra. 

Zoé kezdte a sort, letette a szemüvegét és cicás fülbevalóját az asztalra, aztán eltűnt a spanyolfal mögött. Egy színes rozella papagáj röppent elő nem sokkal később.

– Te mi leszel? – kérdezte Rizi.

– Jégmadár.

Tekintetemmel követtem a papagáj sziporkázó röptét. Miután felveszed egy állat alakját, egy rövid ideig még megvan az emberi tudatod, azonban az szépen elkezd leépülni az adott állat szintjére. Mondhatni, az állati agy kiszelektál mindent, aminek nincs helye odabenn. Sorozatokra és filmes idézetekre például egyáltalán nincs szüksége egy zergének, ahogy azt sem kell tudnia egy muflonnak, hogy miként kell szakszerűen közlekedni egy mozgólépcsőn. Ezek puff, eltűnnek. Az érdeklődés azonban előtérbe kerül. Zoé leszállt az asztalunkhoz és csillogó szürke fülbevalóját kezdte el csipkedni. Sukli az ülőrúdhoz hívta, ahol elmondta, hogy ez a tökéletes alakváltás, majd egy újabbra kérte Zoét, aki egyedülálló módon közülünk képes volt állati alakból egy másik állati formát magára ölteni. Méretes ara lett a kis rozellából.

Az övéhez képest a mi átváltozásaink lassúak és keservesek voltak. Ha nem vagy elég gyakorlott és nem tudod mit és hogyan kell csinálnod össze-vissza ropognak és deformálódtak az emberi csontjaid. Én következtem. Bemutattam a parányi jégmadarat. Sukli felemelte a hűtőtáskáját, egy nő, aki nem ridikült hordott magánál, hanem hűtőtáskát! Kivett belőle egy apró ezüstöt halat. És hirtelen nagyon-nagyon szimpatikusnak tűnt ez a nő.

– Tehát, amikor átváltoztok mindig vegyétek számba, hogy az állati ösztönök erősebbek, mint az emberi ösztöneink. Az állatként az élelemszerzésnek van alárendelve szinte minden. Így aztán – hajította el a halacskát. Felröppentem. Hirtelen beütött egy „másik Vietnám". Ez már megtörtént. A hal a földön nedvesen placcsant, én pedig visszaültem a rúdra. Engem nem fog megint rászedni. A nő arról beszélt, hogy az állatbőrbe bújt emberek milyen jól felismerik azokat, akiket korábban a fajtársaiknak gondoltak. Azt hiszem arra célzott, hogy a barátaikat.

Az a hal... azt az átkozott, ezüstösen csillogó halacskát beledobta egy akváriumba, ahol még szebben csillogtak a pikkelyei. Szikrázott előttem minden mozdulatnál a gyönyörű háta.

– Ki ismer még a jégmadárhoz hasonló színes madarat? – Nagyjából öt kéz emelkedett magasba. A látványos, szép madarak könnyen megmaradtak. Ezen az órán nem volt szabad két embernek ugyanazzá a lénnyé változnia. Sukli háklis volt rá. Úgyhogy most mindenki feltette a kezét, aki hasonlót gondolt ki, és gyorsan túl akart lenni rajta. – Márta – szólt előre Sukli.

– Gyurgyalag!

– Nagyszerű! Rizman úr, magának mi jutott eszébe?

– Szalakóta.

– Akkor most, ha megkérhetem önöket, vegyék fel ezen madarak alakját és üljenek egymás mellé az ülőrúdra demonstrálva azokat a nüansznyi különbségeket, amelyek a különböző fajok alakjának felöltéséhez szükségesek.

Kínos vagy sem, várakozás közben beleugrottam az akváriumba a halacska után. Volt egy kis kacagás, de nem igazán értettem mire fel, hiszen a friss halnál jobb nem létezhet.

– Az alakváltás a megfelelő vizualizáció nélkül nem lehetséges. Előzőleg mindenkit megpróbáltunk átengedni, aki nem hozakodott elő a vizsgáján dalmata mintás medvével vagy a madáralakja nem kezdett el nyihogni. Idén, a finomhangoláson van a hangsúly. Friday kisasszony remekül választott, amikor a jégmadarat hozta. A térségben még két nagyon hasonló madár él.

Madáridegeimet nyugtattam, mikor a gyurgyalag landolt mellettem. Jóval nagyobb volt nálam. Amikor a még nála is nagyobb szalakóta megérkezett felborzoltam magam, hogy nagyobbnak tűnjek, aztán széttártam a szárnyaim. Erre a gyurgyalag felém kapott és lezuhantam a rúdról. Kétségbeesetten csipogva húztam el a spanyolfal szélére. Madárszívem készült kiugrani.

– Ezt le kéne állítani – szólt közbe Zoé. A tarka gyurgyalag utánam röppent. Amíg Sukli mindkettőnket hajkurászott a szalakóta kicsórta a nyitott hűtőtáskából a csőrére való kaját és szét is szedte a finom műanyagcsomagot, hogy hozzáférjen. Bevetettem magam a spanyolfal mögé és valahogyan összehoztam, hogy ugrás közben változzam emberré. Talpaim csattantak a műanyag padlón. A gyurgyalag beért és durván megcsípett.

– Az anyukádat, hát nem ver engem eléggé az élet?! – sziszegtem kilökve a madarat a spanyolfal mögül. Cseppet sem finomkodtam, noha egy sérülés állati alakban azt jelentette volna, hogy az illető sokáig nem fog visszatérni a varázslók birodalmába. Sukli csoportos óráival ez is probléma volt. Néha túl okos akart lenni, de mi csak idióta diákok voltunk. Állati alakban.

– Az Istenit Friday kisasszony! – mordult rám a nő. – Viselkedjen nőhöz méltón.

– Hogyne, elnézést. – Léptem elő a spanyolfal mögül. Lehajtottam a fejem, mikor egy színes madár elröppent felettem. – Hülye liba – mormogtam. Márta bekattanva repült ide-oda a lámák közt. Suklira néztem, akinek az arcán még mindig ott volt a döbbenet, holott egy jóérzésű anyázásra sem került sor. Hümmögve a Rizi-féle madárra mutattam, aki lelkesen ette a férgeket. Sukli a tenyerébe temette az arcát. Anyanyelvén valami olyasmit mondott, hogy ez már vicc.

– Rizman, visszamehet a helyére – parancsolt rá Sukli. A szalakóta berepült a másik fal mögé majd hallottuk, ahogy nyílik a spanyolfal mögötti illemhely ajtaja.

Sukli Ronnie-t szólította. A lány nem szarozott. A világ legszebb flamingója jött elő a baloldali spanyolfal mögül. Rizi sápadtan sétált elő, megkerülte Ronniet, finoman megérintve a rózsaszín fejet. A lány kiadta azt a nagyon vicces flamingó hangot, aztán peckesen visszabaktatott a fal mögé és újra emberként jött elő. Ő aztán nem várt arra, hogy Sukli engedélyezze neki az eltávot.

Mindenki végzett, aki számított, míg Ronnie és Zoé összepakolták a cuccaikat én közelebb ültem a sápadt Rizihez és a hátát simogattam. A fiú felhúzott térdére hajtotta a fejét, könnyek csillogtak barna szemében. Még jó, hogy Meer nem velünk volt ezen az órán, bíztam benne, hogy ő már valami normális tanárt fog kapni. Anna és Hussar nevű barátnője különböző cinegékké változtak, majd gyorsan, csicseregve szaladtak vissza a helyükre. Rizit az ajtó felé terelgettem.

– Máris mentek? – kérdezte a hátrébb ülő Sunday. Zoé kurtán bólintott. – Még nézzétek meg az enyémet – kacsintott Rita mellől. A hányni készülő Rizire néztem, Zoé vállat vont és kikísérte szerencsétlent.

Ronnieval beültünk Anna és Hussar mellé, kér sorral Sunday és Rita mögé. – Na, mi van gyilkológép? – suttogta Anna. – Láttuk ám, készültél arra, hogy ledöfd Mártát. Vér-jégmadár!

– Majdnem – kacagtam.

– Ki szeretne a következő lenni? – kérdezte Sukli.

Sunday felugrott és lerobogott a lépcsőn, a mozgása nem volt épp kecses, oroszlánként zakatolt le. És mi már csak tudjuk, hogy miért mondják azt, hogy a jaguár meg a leopárd kecses – de az oroszlánra okkal nem használják ezt. Vasárnap böszme sasként szállt elő a rejtekből. Sukli elámulva dicsérte a madár szépségét, mire a fiú ismét átváltozott. Egy jóval kisebb, hasonlóan vágómadár-félévé, kígyászölyv lett belőle. Sukli el volt ájulva. Ahogy én is, aztán észbe kaptam. A zugvarázslók királya parádézott az ülőrúdon.

– Menjünk – súgtam Ronnienak. A lány felugrott és mi is elhagytuk a süllyedő hajót. Az előadó előtt a mosdónál megtaláltuk Zoét, aki Rizire várt. Alig hitt a fülének, mikor elmeséltük mit láttunk. Egészen fellelkesült.

– Hát ezt látnom kell! – kiáltotta teljesen bezsongva és az előadó felé lépett.