Füst színezi meg a kék eget,

Megfeketíti a könnyű felleget.

Tűz van, már megint, a város egyik negyedébe',

Imádkoz' a lakos: ne kerüljön életébe.

De, mégha tűz nem is színezi a sima bőrt veresre,

Akkor sem lesz ott már, mit ember keresne.

Porrá ég minden: a ház, a falak,

A bútor, az otthon, a régi alap.

S mihez kezd az ember, ha mindene odavesz?

A semmiből egy ember pénzt nem teremthet;

És, méghogyha arany hullana az égből,

Akkor is távol lenne az otthon melegétől.

A tűz előtt egy asszony hangosan felsikolt:

"A gyermekem, a fiam még mindig ott benn volt!"

A tűzoltók nem tudják tartani őt fogva,

Égető fénybe rohan a szerető anya,

Ki nem tűrhette, hogy fia tűzben ége,

Mit tehetett? Meghalt együtt véle.

Fekete füst száll fel az égbe,

Az anya s fia meggyötört lelke,

Sírjuk a pusztító lángokba tevődik,

Az égett hamu egyszer majd kihűlik.

S távol innen, hol épp füstöl a fájdalom,

A képernyő mondja: jön a vígadalom!

Azt mondják, csodás, megnyerték a csatát!

Pedig csak földbe tiporták ártatlanok hadát.

De holnap már tűz üti fel a fejét,

Bombától fordul meg a sorskerék,

És a vígadók mostmár csak jajgatnak,

Itt pedig készül helye dicshimnusznak.