Mint viharban a villámcsapás,

Éppoly várható volt a robbanás.

Mégis, minden szikrára

Megremeg a katona válla.

Megremeg, de nem tehet mást,

Hazájának adja magát,

S reménykedik, hogy az égnek hallja majd a dicsdalát,

S nem a tűzben, véres jégben harcolja pokol hadát.

Pokolnak már úgyis megvolt akaratja,

Sok ifjút a halál fiaivá avatta.

De nem viselte senki örömmel e tisztséget,

Nem hangzik is nóta, csak komor gyászének.

Még egy szikrázó, füstös csapás,

Még egy pusztító robbanás,

Még egy társ odaveszett,

De nem égeti könny a szemet.

Megül szép csendben a félelem

Ezen félholt szíveken,

De mégis, mint második felvonás,

Megkezdődik a bátorkodás.

De nem az erő hajtja, ó, nem,

Hanem csak egy régi ómen.

Akkor születtett, mikor fénylett a kék ég

És büszke hajók szelték a világ tengerét,

Vagy amikor letelepedett a vadász,

S kinőtt a földből az első búzakalász.

Megvan ez a vonásunk már réges rég,

Agyunkat lassan elönti: a büszkeség.

Parancs érkezik kőbevésve,

A katona meg kiront a tűzesőbe.

Súrolja egy golyó a karját,

Mögötte robban fel a gránát,

De ő csak markolja vékony puskáját,

S azt hiszi, nem adja olcsón az irháját.

Ekkor egy töltény csattan,

Páncéllemez csontja kattan.

Egy-két combcsont elroppan,

A közelben egy bomba robban.

A tűzben a katona teste szétesik,

Lelke pedig, reméljük, az égbe emeltetik.