Mariano szemszöge.

Mikor megláttam Marát besétálni az ajtón nem tudtam eldönteni, hogy most megöljem az engedetlensége miatt és azért, mert így rám ijesztett, vagy magamhoz húzzam és megcsókoljam. De mikor az első kérdése az volt, hogy Adam és az apja jól vannak-e legszívesebben inkább megöltem volna, mert míg én azon aggódtam, hogy mi történhetett vele és, hogy hol lehet, nem, hogy azzal kezdené, hogy elmondja, hogy mi történt, neki az-az első dolga, hogy Westék miatt aggódik.

Mikor elég hűvös hangnemben feltettem neki a kérdést, hogy hol volt, próbáltam az arcomat úgy rendezni, hogy ne tükröződjön ki, hogy mennyire dühös vagyok rá. De mikor rám emelte tekintetét, ha az arcom nem is árult el a szemeim biztosan, mert láttam rajta, hogy kissé megrémült. 

Mikor már szóra nyitotta volna a száját, akkor szólt Joshua, hogy itt vannak a zsaruk és jó lenne, ha nem látnának itt minket. Így elindultunk, de az egész hazavezető úton úgy éreztem egyre idegesebb és idegesebb vagyok és ezt a többiek is észrevehették, mert egy büdös szót sem szóltak, de jobban is tették, mert abban a pillanatban valószínűleg olyat tettem volna, amit később biztosan megbánok.

Mikor végre hazaértünk és kiszálltunk az autóból, azonnal megragadtam Mara karját és szinte vonszoltam befelé, hogy végre elmondja, hogy mit csinált és, hogy hol a francban volt. Nem törődve Mara ficánkolásával és nemtetszésével és Megan kérlelésével, hogy engedjem el, tovább vonszoltam befelé, és mikor már beértünk ledobtam az egyik fotelba és ismét megkérdeztem, hogy mégis, hol császkált, de már nem olyan kedvesen, mint először.

Ahogy hallgattam Marát egyre jobban éreztem, hogy szétvet az ideg.

- Mond te mégis mit gondoltál? - kérdezem tőle, mert egyszerűen nem tudom megérteni, hogy-hogy gondolta ezt.

- Parancsol? - néz rám értetlenül.

- Minek mentél oda egyedül? Miért kezdtél önakciózásba? Tényleg ennyire ostoba vagy? - már annyira ideges vagyok, hogy egyszerűen nem bírok ülve maradni.

- Már ne is haragudjon, hogy megmentettem Federico Úr életét, de hát igaz is ez magát abszolút nem érdekli, hisz öntől akár halott is lehetne - már megint Federico Úr, ezt nem hiszem el. Hát a saját élete nem fontos?

- Légyszíves álljatok már le, a veszekedéssel nem megyünk semmire- próbál csititani minket Megan, de nem törődöm vele.

- Te az én emberem vagy és nem az övék, te nekem tartozol és nem nekik - világosítom fel, hogy nem hozzájuk tartozik, hanem hozzám.

- Ó hát innen fúj a szél. Magát csak a rohadt tartozás érdekli és nyilván, ha megölt volna az az alak, akkor nem tudnám letörleszteni - mikor ezt kimondta egyszerre éreztem dühöt és mérhetetlen szomorúságot. Dühöt azért, mert nem hiszem el, hogy nem érti, hogy azért viselkedem így és azért vagyok ennyire mérges rá, mert akár meg is ölhették volna az önfejűsége miatt. Szomorúságot pedig azért, mert nem hiszem el, hogy tényleg azt gondolja, hogy csak a hülye tartozás miatt fontos az élete.

- Te azt sem tudod, hogy mit beszélsz - nézek rá dühösen.

- Tudja mit? Igaza van, ezért most el is megyek - veszi fel a kocsikulcsot az asztalról és rohan ki a házból.

- Nem mész te sehová! - kiáltom és indulok meg utána, de Megan megállít és már csak annyit hallok, hogy elhajt az autóval.

Mara szemszöge.

Annyira de annyira felidegesített. Mégis miért kellett így viselkednie? ... Rettenetesen rosszul esett.

Az utam Adam házához vezetett. Ahogy behajtottam a ház elé Ryant pillantottam meg, amint épp a kocsijába száll be. Mikor észrevett kiszállt az autóból és megindul felém.

Csak nem beszélgetni akar? Ha jobban belegondolok az itt létem során, még nem is nagyon beszélgettünk egymással, mivel Ő az a fajta ember, aki keveset szeret beszélni, de annál inkább jó megfigyelő.

- Hát te? - kérdezi csodálkozva.

- Csak jöttem megnézni Adamat és az apját, hogy-hogy vannak.

- Nem kell aggódnod miattuk, az ijedségen kívül kutya bajuk.

- Ennek örülök. Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk.  - hálálkodom

- Nem kell megköszönnöd, csak azt tettem, amit kellett - mondja semleges hangon. - Viszont ha megbocsájtasz én mennék - ezzel elindult vissza az autójához, én pedig a házhoz. De még mielőtt bementem volna utánam szólt

- Ne maradj túl sokáig, a Főnök nem örülne neki - vissza néztem és csak annyit mondtam, hogy.

- Jobban kedveltelek, mikor még nem beszéltél ennyit - mondom neki cinikusan, mire ő elnevette magát és aztán elhajtott.

Mikor becsöngettem a házvezetőnő nyitott ajtót és mondta el, hogy hol találom Adamat. Felmentem az emeletre és bekopogtam Adam szobájába, aki pár másodperc múlva nyitott ajtót. 

Mikor meglátott rögtön magához húzott  és megölelt, ami egy kicsit hirtelen ért.

- Annyira örülök, hogy látlak és, hogy jól vagy - mondja meghatódva és még jobban magához szorít.

- Én is örülök, hogy nem esett bajod - mondom kedvesen.

Mikor elengedtük egymást beljebb invitált és leültünk az ágyra.

- Apukád, hogy van? - Hogy viseli a történteket? - kérdezem aggódva.

- Szerencsére jól van, bár eléggé megrémítették a dolgok, ahogyan engem is, még akkor is ha számítottunk rá. Mikor meghallottuk azt a lövést tudtuk, hogy baj van és, hogy nem maradhatunk ott. Minket Ryan és az embereink hoztak haza.

- Értem.

- De veled mi történt? Akkor láttalak utoljára, mikor a mosdóba mentél - néz rám.

Mikor elmeséltem Adamnak, hogy mi történt teljesen lesokkolódott.

- Te jó ég Mara, akár meg is ölhetett volna - mondja aggódva - ez az én hibám, veled kellett volna, hogy mennyek - guggol le elém és fogja meg a kezem.

- A mosdóba? - nevetem el magam - Amúgy is szerencse, hogy így történtek a dolgok, így nem történt semmi baj.

- És láttad a támadót? Felismernéd, ha újra látnád? - kérdezi kíváncsian

- Sajnos nem láttam, teljesen eltakarta az arcát - válaszolom

- Értem. Annak viszont nagyon örülök, hogy nem esett bajod és nagyon köszönöm, amit értünk tettél...egyszerűen elképesztő vagy - miközben ezt mondta egyre jobban és jobban közelített felém...már szinte vészesen közel volt ahhoz, hogy megcsókoljon.

- Khöm...most mennem kell - állok fel zavartan - A főnök nem örülne, ha későn érnék haza.

- Értem...még egyszer köszönöm, amit értünk tettél - néz rám kedvesen

- Igazán nincs mit - egy mosoly kíséretében léptem ki az ajtón.

Az út során csak azt vártam, hogy végre ágyba bújjak és aludjak egy jó nagyot, mert úgy érzem, hogy eléggé rám férne.

Mikor végre megérkeztem feltűnt, hogy eléggé sötét van a házban, gondolom már mindenki lefeküdt, de jobb is így, mert most nincs energiám senkivel sem beszélgetni. Amikor benyitottam az ajtón és mentem volna a szobámba hirtelen valaki felkapcsolta a villanyt.

- Jó estét Mara!

...

- A kis terved a lehető legjobban sült el.

- Mondtam neked, hogy nincs miért aggódnod.