- Igazán? Mégis miről lenne szó?- kérdezi a Főnök érdeklődve.

- A Keselyűről.

Mikor ezt kimondta, mindnyájan ledöbbentünk, még a Főnök is.

- Akkor velem tartana kérem? Nem szeretném ha más is meghallaná a beszélgetésünket.

- Rendben - mondja a Főnök és már távoznak is.

- Még is mit tud az apád a Keselyűről? - kérdezi Cortez kíváncsian Adamtől.

- Ne aggódj hamar megtudjátok - válaszolja Adam.

- Beszélhetnénk? - kérdezem Adamtől.

- Persze. De ha nem bánod mennyünk inkább egy csöndesebb helyre - mondja kedvesen Adam én meg bólintok.

Mikor épp indultunk volna, akkor szólalt meg Cortez.

- Te meg mégis hová mész? - kérdezi én meg ránézek.

- Van egy kis dolgom - válaszolom hidegen.

- Neked csak ne legyen semmi dolgod. A Főnök ugyanis ránk bízott téged. Szóval nem mész innen sehová - mondja és megragadja a karom.

- Eressz el míg szépen mondom - mondom neki egyenesen a szemébe.

- Engedd el a karját - jön oda hozzánk Adam és ráteszi a kezét Cortez kezére.

- Ez nem a te dolgod. Ne szólj bele - mondja Cortez Idegesen.

- De az én dolgom is, mivel ez az én házam, és én nem tűrök el a házamban semmiféle balhét.

- Ti meg mégis mit csináltok? - néz ránk Joshua idegesen. Hát itt sem tudtok nyugton maradni?

- Ő az aki nem tud nyugton meglenni - mondom egyre idegesebben.

- Elég ebből. A vendégek is kezdenek minket nézni. Cortez te pedig erezd el a karját - parancsol rá Cortezre.

- A Főnök ránk bízta Őt. Nem mozdulhat el mellőlünk mondja Cortez miközben még mindig szorítsa a karom.

- Tudom, hogy mit mondott a Főnök. De nyugodj meg nem fog hülyeséget csinálni. Ugye Mara? - kérdezi tőlem.

- Nem fogok megszökni ha még mindig ettől féltek. De én nem azért jöttem, hogy titeket nézzelek. Nekem is van dolgom. - mondom mindkettőnek. És ha megbocsátasz Cortez most már kellene a karom - mondom és kirántom a szorításából.

Épp nyitotta volna a száját de én abban a másodpercben megfordultam és elmentem Adamal.

- Ti aztán nem vagytok semmik - mondja Adam és közben bekísér egy szobába, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni.

- Kérlek ne haragudj Cortezre. Nem egy könnyű eset - kérek elnézést tőle.

- Hát te sem vagy az - mondja mosolyogva.

- Ebben egyetértünk - mondom neki, miközben szétnézek. 

Miközben nézelődök a szemem megakad egy fotón.

- Ez a kép...-emelem fel a képet a polcról, hogy közelebbről megnézzem.

- Emlékszel még rá? - kérdezi és mellém sétál.

- Hogy is ne emlékeznék. Ez volt az egyetlen normális kép, amit valaha készítettek rólunk, hozzáteszem ezt is nagyon nehezen.

- Hát csak azért, mert soha nem bírtál megülni a kis seggeden - mondja nevetve.

- Hééé kikérem magamnak, nem csak én voltam hiperaktív gyerekkoromban. - mondom és nevetve vállon verem.

- Ez igaz, mindketten elég mozgékonyak voltunk.

- Várjunk...ha ez a kép itt van, akkor ez csak is a te szobád lehet - mondom neki meglepetten.

- Bingo. Nagyon jól kitaláltad - neveti el magát. De miért vagy ennyire meglepve tőle?

- Hát csak azért, mert ahhoz képest, hogy a te szobád elég szép rend van. - mondom miközben odasétálok a terasz üvegajtajához és nekidőlök.

- Talán, mert már nem az a kisgyerek vagyok, aki mindent szétszór - mondja egyenesen a szemembe és közelebb lép hozzám.

- Az biztos - mondom, miközben még mindig egymás szemébe nézünk.

Egy kis ideig csak néztük egymást mozdulatlanul. Mindketten elmerültünk a saját gondolatainkba. Én azon gondolkoztam, hogy tényleg mennyire megváltozott, már tényleg nem az a kisgyerek aki volt, igazi férfi lett belőle és nem is akármilyen. Bárkit megkaphatna akit csak szeretne. Ráadásul nem csak külsőre néz ki jól, de a belső tulajdonsága is igazán megnyerő. Nem úgy mint a Főnöknek, aki egy rideg érzelemmentes ember, hisz egy kedves szava nincs az emberhez. Teljes mértékben ég és föld a kettő...jaj te jó ég Mara miken is jár a te eszed, hisz nem ezért vagy itt, hogy ezen agyalj.

Miután kirántottam saját magamat a nem éppen idevaló gondolataimból, feltettem ismét azt a kérdést, amire még mindig nem kaptam meg a választ, pedig már nagyon szeretném tudni, hogy mi is történt.

- Adam, mégis miért mentetek el egy árva szó nélkül akkor? - töröm meg végül a csendet.

- Az apám majd elmond mindent - mikor ezt kimondta nekem se kellett több.

- Na jó nekem ebből elegem van - elrugaszkodtam az ajtótól és nagy léptekben a kijárat felé vettem az irányt.

- Most mégis hová mész? - kérdi és a karomnál fogva megállít.

- El innen. Elegem van már a folytonos majdolásokból. Nem hiszem el, hogy egyikőtök sem képes elmondani, hogy mégis mi a francért léptetek le - szinte kiabálva vágom hozzá a szavakat.

- Kérlek Mara nyugodj meg. Nem azért nem mondtuk el eddig neked, mert nem akartuk, hanem azért, mert elég nehéz róla beszélnünk - mondja Adam szomorúan.

- Még is mi történt? - látva a szomorú arcát kissé félve tettem fel a kérdést.

 Mielőtt bármit is mondott volna lesütött fejjel leült az ágy szélére, én meg csak álltam ott szótlanul várva azt, hogy megszólaljon.

- Azért mentünk el olyan hirtelen akkor, mert megpróbáltak minket megölni - mikor ezt kimondta én teljesen megdermedtem, hisz mindenre számítottam csak erre a válaszra nem. Vagy is még most is végezni akarnak velünk. De ez az én hibám, hogy céltáblák lettünk. 

Épp kérdezni akartam volna, hogy miért okolja saját magát, mikor megelőzött.

- De kérlek Mara ne kérdezd a részleteket, így is elég nehéz róla beszélnem - mikor rám nézett láttam, hogy könnyes a szeme, nekem se kellett több rögtön leguggoltam elé és megfogtam az arcát.

- Adam még ha nem is mondod el a részleteket biztosan tudom, hogy nem a te hibád ez az egész - próbálom vigasztalni, amennyire csak tőlem telik.

- De egyvalamit még kérdezhetnék? Mégis ki akar megölni benneteket? - teszem fel a kérdést, ami nem hagy nyugodni.

- A Keselyű.