Ernesztina lassan pakolta össze az edényeket vacsora után. Kezei akárcsak ő maga némák maradtak, mióta Ráhellel visszatértek a folyótól. Egy szót sem szólva, egymásra se nézve indultak el mindketten hazafelé.

Hangokat hallván kapta csak fel a fejét a nagymélából, s látta meg igazán édesanyát. Sötét haja kontyba felfogva ahogy mindig is hordja szoros barna ruhájában. Ernesztina csak nézte őt, s a rá szokatlan dologtól kezdve hirtelen elkapta a vágy, hogy átölelje. Érezni akarta anya forró ölelését, csókjait orcáján, s közben ruhájába temetni könnyes arcát.

Pultba kellett kapaszkodnia, hogy talpon maradjon. A hirtelen jött érzéstől a mindig vadóc lány, kinek sose kellett semmilyen segítség, megrémült. Megijedt a saját vágyától. Még kiskorában sem volt szüksége anya forró ölelésére, csak néha mikor látta, hogy neki szüksége van rá megtette, ami apja halála után pedig elég gyakorivá vált köztük. Azután meg már a szokásuká, amit egy napon ő törölt el, hogy nem szeretné ezt többször és amúgy is ő egy erős lány. Most meg csak állt s mindent megtett volna anya egy nyugtatgató szavájáért is.

- Anya. -a nő felkapta fejét s lányára nézett. Nem láthata rajta már a sáros nyomokat, mi bizonyítná reggel merre járt, hisz Ernesztina ravasz volt és már jóval az ő haza jövetele előtt megmosdott.- Eltudnád nekem mesélni azt a történetett?

A nő mindent lerakva intett lányának hogy foglaljon helyet. A sötét kis szobában csak az asztalra tett gyertya halvány fénye adott egy kis fényt.

- Milyen mesére gondolsz? -hangja akár halk patak csobogás, olyan volt. Arcát néhány helyen ráncok szegélyezték, de vonásai Ernesztináé voltak lágyabban. Sokszor irigyelte, ezért anyát, nyugodtságáért, szépségéért. Még ennyi idősen is megmaradt bája, ami miatt sokan udvaroltak megözvegyülésénél, de neki férjén kívül egyik se kellett.

- Amit kiskoromba meséltél állandóan. A legendát. -Ernesztina lassan kezdett magához térni, s erőtvéve érzésein többet akart tudni. Mindent.

- A legendát? -kérdezte anya meghökkenve.- Mire kell neked a legenda? Már mikor ilyen kisbaba volták, még akkor se hittél benne.

- Csak szeretném hallani. -kezét kinyújtva kulcsolt rá anya asztalon pihntettet kezére.- Oly kevésre emlékszem belőle. A menyasszonyra, folyóra, átokra, meg valamilyen napra. Vagy határidő volt az? Esetle..

Édesanya a kezét megszorítva hallgatatta csak el. Mert ha egyszer elkezd hadarni csak soká fejezi azt be. Egy percre lehunyva szemét kezdett bele a mesélésbe, mint akinek egy régi emléket kell felidéznie.

- Egyszer régen a faluban volt egy gyönyörű lány. Úgy mondják ő volt a legszebb, s kérői messziről az erdőkőn túl, ahol a folyó is csak magában dúl, hol még közülünk senki se járt, még onnan is érkeztek kezéért..

○○○

- Na! Ma se fogott meg senki Amaranta?

- Hisz jól tudod apám, hogy nem. Az urak csak jönnek s jönnek, de a szépségnél egyebet nem akarnak. Oly úr, pedig aki annál többet nem vágy, tőlem semmit sem kap.

- Bölcs vagy lányom! Ne is add magad, még ha a herceged is jön. Tartsd az árad és lejjebb ne add.

A leány nevetve meglökve apját haladt el mellette, ki igyancsak jókedvűen nézett utána. Nézte lánya hosszú korom színű haját, melyel a szél gyengéden látszott, nézte a már teljesen kifakult ruháját, mely néhány szögben fehérnek tetszelgett a napsütésben, de leginkább magát a lányt nézte. Annak a formáját, erősségét, járását. Nem tudván, hogy ez az utolsó pillanat, mikor még így látja a kislányát.

--

Órák teltek el, mire már az egész falu visszakerekedett, s a kiérdemelt pihenésükre mentek. Minden házban már az asztalnál ültek, hol piszkosan, s fáradtan magukba tömték az aznapit, majd a kevés erejüket, ami még megmaradt, összeszedve egy tiszta ruhában az ágyba feküdtek.

Ez volt minden házban, kivéve, amely a falu központjától hárommal arrébb feküdt. Mert ott abban a házban, amint egy arra járó belesett, csupán értetlen és aggodó arccal fogadókat látott. Ülő szobrokat, kik néha néha felpillantva árulták el csupán élő mivoltukat, de mozgásukon kivül, magukon viselték mesterük legapróbb vésését is.

--

Egy család nem aludt el éjszaka, csupán egyiküknek nem sikerült az álmokba futni, helyette még az alkony után is szolgáltak. Szolgálták a rémületet, mi nem engedte el őket.

Ám a nap megjelenésével egyszere robbantak ki a házból, s remélve egyetlen leányukat másnál látják, elengedhetik szolgaságukat.

Azonban hamar fény derült az igazra, hogy a szépséges Amaranta tegnap nem ment haza. Nem jött vissza a faluba és senki se látta, azonkivül hogy lement a patakra.

Keresés indult. Kerestek órákig, napszakokig, de nem találták. Kerestek másnap, harmadnap is, viszont a lányt a föld nyelte el. Nyomai elvésztek az idővel, csakúgy mint a keresők, azonban a család nem adta fel. Amikor csak tudtak ott voltak, s várták haza a lányukat.

Eltűnésére ötödik nap a falu végül haza hozhatta. A kislegény bukkantak rá a folyónál, s mivel nem mindenki látta a faluban gyorsan ment a monda, hogy volt a leány. Egyesek szerint véres, szakadt ruhában feküdt, míg mások tagadták, s azt állították ruháján egy csepp vér sem volt, azonban vérvörösbe öltözve feküdt.

Mindkét mese mese volt. A lány nem volt vörösben és még csak vér se fedte. Ajkából, s bőréből is kiszaladt a szín, eggyé válva a rikítóan fehér ruhájával, amelyet még akkor is a folyó víze ölelte körbe. Körbe vette őt a hideg folyás, mint ahogy altatja a gyermekét az anya, míg arca békétlen álmoktól mentesen feküdt a felszínen.

Oly gyönyörű volt még akkor is, mint egy angyal. Egy angyal, ki alászállt az égből, fehér ruhájával tárva fel szűzies tiszta lelkét. Egy valóságos angyal, akit elkapva a folyó, mély álmok szigetére üldöz.

A leány úgy feküdt ott, mint egy menyasszony a hitvesi ágyon.

○○○

- Soha senki nem tudta meg, mi történt a falu legszebb lányával azon a végzetes heten. Azt viszont tudjuk, hogy azóta az eset óta egy leány, ki férjül megyen, sem mehet a víz közelébe. Legfőképp nem, kik szűzies tiszta lelküket hordják.