Másnap reggel édesanyám ébresztett. Lágy, kellemes és nyugtató hangjára a legjobb ébredni.

- Andromeda, ébredj! Készülnöd kell a reggelire - mondta édesanyám, miközben a vállamat simogatta.

- Reggeli? Hogy érted? - kíváncsiskodtam, miközben a könyökömmel tápászkodtam fel az ágyamban.

- Meghívást kaptunk, újra, a királyi féltől, ezalkalommal írott formában. Milyen hivatalos! - mondta anyám, egyre magasabb hangon. Ami azt illeti, tényleg eléggé hivatalosra sikerült: kopottas, krémszínű papír a tetején egy vörös pecséttel, a jobb alsó sarkában pedig Aragorn aláírása. Kirázott a hideg, ahogy megláttam. Nem nagyon hiányzik ez a felhajtás, de nem utasíthatom el az ajánlatot. Mindegy is.

 A hajam egy konytba rendeztem, egy rubintvörös alkalmi ruhában jelentem meg a díszteremben. Ugyanúgy, mint utóbbi alkalommal, Aragorn és Thranduil is jelen volt, viszont Legolas sehol.

- Hölgyeim - hajoltak meg, majd leültünk az asztalhoz.

- Hol a fiad, Thranduil? - kérdezte Aragorn.

- Én is tudni szeretném - mérgelődött. 

- Kezdjünk nélküle? - mondta súgva Aragorn. Thranduil harapdálni kezdte az ajkait, majd válaszolt.

- Igen - nyögte ki. - Ilyenek ezek a fiatalok, szeleburdiak - mondta, mire anyám rám nézett egy mosollyal, miközben egy húscafat volt a villájára szúrva. Miért néz rám? Én nem vagyok szeleburdi!

 Ezúttal valami más volt, de nem tudtam mi. Nem az étel, nem az emberek. Kint nagy ricsaj zajlott le, az időjárás borús volt.

- Mi ez a hangzavar? - kérdeztem.

- Csak a reggeli felhajtás - válaszolt hanyagul Aragorn. Nem hittem neki.

- Elnézést hogy közbeszólok - mondtam, miközben letettem a tányéromra evőeszközeimet. - Vessenek egy pillantást a kilátóra. Tavasz van! Mi ez az időjárás?

- Tavaszi eső - nézett rám gyilkos szemekkel Aragorn. 

- Lányom - fogta meg kezem anyám.

- Nem, ez nem egy átlagos tavaszi eső. Hallgassák meg jobban a kinti zajt! - mondtam, mire mindenki elhallgatott, tekintetüket egyenesen előre szögezték, koncentráltak a hangokra. Egyedül Aragorn folytatta az étkezést, mint akinek semmi gondja.

- A hölgynek igaza van - állt fel Thranduil. 

 Hirtelen, lépteket és loholást hallottunk a folyosó felől. Legolas volt az, mögötte pár tucat ember kíséretével.

- Mi folyik itt? - kérdezte Thrandiul.

- Orkok! Támadnak ránk - mondta kissé rémülten Legolas. Mindnyájan a kilátóhoz siettünk. Mordor felől egy egész hadsereg ork közelgett.

- Te jó ég - mondta rémülten édesanyám.

- Legolas, menj Aragornnal összehívni a katonákat. Én addig összeszedem a népet a kastély alatti menekvőhelyre - mondta Thranduil, majd mindenki más irányba indult. 

- Milyen menekvőhely? Megyek én is harcolni - makacskodtam.

- Nem! - kiáltott anyám.

- Butaság lenne! Nem teheted! - parancsolt Thranduil, válaszul egy mogovra képet vágtam. 

 Mire a menekvőhelyre értünk, szinte már fél Gondor ott volt. Gyerekek és nők hemzsegtek a menekvőhely minden egyes kis részecskéjén. Thranduil becsapta utánunk az ajtót, majd hallatszódott, hogy valamivel le is csukta. Nem egészen nőiesen, de magamban jól összeszidtam.

 Olykor-olykor hallani lehetett kintről egy-egy ordítást, vagy azt, ahogy leszúr valaki valamit. Vagy valami valakit. Hátborzongató.

 A sok rémült és vékony hang csak rontott a hangulaton. Láttam mindenki arcán a feszültséget. Izzadtak, remegtek a kézfejük. Leültem egy sarokba és a fejemet kezdtem fogni. Véresre harapdáltam már az ajkaimat. Tudtam, hogy mi a kötelességem.

 A mellettem lévő tükörbe néztem. A visszatükröződésben ugyanazt láttam, mint előbb: több tucatnyi rémült ember. Családok. Fiatal generációk, akiknek az élete akár most is múlhat. Mirosszabb, mostmár sírni is kezdtek páran. Ökölbe szorítottam a kezem. 

 Gyerünk, Andromeda. Nem erre tanított Morgandy édesapád. Lázadj. Mentsd meg a hazád. - gondoltam magamban, majd az ajtó fele siettem. Előkaptam egy baltát, majd betörtem az ajtót.