Belépett, és elkönyvelhette, hogy egészen biztosan nem ezt várta. A hely gyönyörű volt a szemében. Mintha csak egy kis kávézó lett volna, takaros asztalokkal, tiszta fa bárpulttal, a falon pedig körbe híres festmények elég valószínűen másolatával. Deidara alig bírt betelni vele, főleg, hogy bőven bele futott olyan darabokba, amiket egy átlagos külső szemlélő nem is ismer, és értékel annyira mint ő. Aztán a szemei megakadtak a sarokba állított pufikon, és babzsákokon, amiknek közül az egyik mintája sok kis Mona Lisa volt, míg a másik az utolsó vacsora mini másaival volt tele. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ilyen létezik, és hogy ő eddig nem tudott róla.

Madara csak mosolygott, és a kasszás lányhoz lépett.

- Egy foglalásom lenne egy hátsó szobára.

A szöszi oda kapta tekintetét.

- Látnod kéne a arcod - kuncogott az Uchiha. - Esetleg valami nem tetszik a hátsó szobában?

- A kulcsok - szólalt meg a lány, és Madara kezébe nyomta a tárgyakat. - Fel a lépcsőn, második ajtó, jó szórakozást.

- Én mindenképp jól fogok - biccentett.

- Madara, mit is fogunk itt csinálni? Mert a hely gyönyörű, el se hiszem, hogy valaki képes volt ilyet csinálni, és tuti, hogy innentől minden kávém itt iszom, de az a hátsó szoba veled túl gyanúsan hangzik - ingatta fejét Deidara.

- Több bizalmat érdemelnék szerintem - nevetett Madara. - Nyugi, nem egy francia ágyas szobába megyünk, ahol majd letámadlak, bár igazából ez sem hangzik olyan rosszul...

- Idióta - fintorgott a szőke, és ujjai meglepetten kalandoztak végig a lépcső faragott korlátján. Messziről nem is vette észre, de most csodálkozva figyelte a mintákat , amik kész történeteket meséltek el.

- Ha tudtam volna, hogy egy korláttal le tudlak nyűgözni nem töröm magam - szólt vissza a Madara a fokok tetejéről. Deidara megforgatta a szemeit, de követte.

Madara benyitott a szobába, amihez a kulcsot kapta, és belépett, a szőke pedig gyanakodva követte, de ismét nem olyasmi fogadta, mint amit várt. A szoba leginkább egy összevont konyha-nappalira hasonlított, egyik oldalat kanapé és fotel, szembe vele tv, míg másik oldat ettől elválasztva egy bárpulttal egy konyha, de olyan, amit a mester chefek megirigyeltek volna. Először is csillogóan tiszta volt, aztán egy polcon sorba különféle felcímkézett üvegekben fűszerek, és mindenféle hozzá valók, odébb falra akasztott eszközök, a szekrények és a hűtő pedig feltöltve mindennel, amire csak egy szakácsnak szükség lehet.

- Nem semmi hely, de azt hiszem még mindig nem értem - jegyezte meg Deidara, és fejben már azt tervezgette, hogyan is lehetne lerajzolni azokat a fűszereket.

- Nos, most befoglak avatni a legnagyobb titkomba - sóhajtott Madara színpadiasan. - Tudok főzni, és nem is akárhogy.

Deidara meglepetten pislogott.

- Főzni? Szóval főzni tudsz, de jogsid nincs?

- Bizony - kuncogott. - De a lényeg, hogy ma én főzöm meg neked az ebédet, kérj akármit is.

- Komolyan? - szaladtak össze a szemöldökei. - Azt hittem viccelsz.

- Nem, a fájdalmas igazság az, hogy tudok, és esetleg, talán még szeretek is főzni - vont vállat. - Szóval úgy gondoltam lenyűgözlek vele mennyire is. Ide azért hoztalak, mert gondoltam, hogy tetszeni fog a dekoráció, meg mert itt lehet bérelni ilyen kész konyhákat, ami ráadásul igencsak felszerelt. Még anno itt tanultam meg főzni.

- Rendben, őszinte leszek, nagyon kíváncsi vagyok erre a főzés tudásodra - ingatta fejét a szőke.

- Akkor csak mondj egy ételt - indítványozta, és a pultról elvett egy kis könyvet. - Ebbe nagyjából kétszáz recept van, ennyit tudok elkészíteni jelenleg.

Deidara elvette, és kétkedve lapozott bele. Kizárt, hogy Madara tudjon főzni, olyan abszurdnak tűnt. És elnézve a recepteket olyan dolgokat ráadásul, amiket több csillagos éttermekben szolgálnak fel. Ugyan már, kizárt. Legalábbis így gondolta. Szóval elhatározta, hogy akkor is keres valami nehezet, hogy ha szenvedjen vele. A nehezek viszont nagy részt ínyencségek voltak, amiknek nagy részét annyira nem tudta értékelni. Végül talált valamit, ami elég jól hangzott.

- Rendben, akkor csinálj nekem bárány, áfonyás töltelékkel, sajt mártással, és párolt rizzsel, meg desszertnek fagyit piskótában karamellel - sorolta, majd mosolyogva vissza nyújtotta a könyvet.

- Nem kegyelmeztél látom - ciccegett Madara. - De ahogy akarod. Viszont - és itt elmosolyodott. - Nehogy azt hidd, de megúszod. Segíteni fogsz!

És mielőtt Deidara bármit is szólhatott volna magával húzta a konyha részbe.

A dolog furcsább, és mégis természetesebb volt, mint akármi, amit várt. Madara egy konyhában lett volna az utolsó elképzelése, mégis, valahogy képtelen volt elmenni mellette, milyen természetes mozdulattal szedi össze a kellő dolgokat, és utasítja őt is arra mit hogy csináljon. A keze gyakorlottan, és magabiztosan mozgott, ráadásul olyan gyorsan, hogy szinte vészes volt nézni, így hamar belátta, hogy Madara nem túlzott. Pontosan tudta mit csinál. Előre beállította a sütőt, szépen elő készítette a húst, és megcsinálta a szószt. Elvileg neki is kiosztott valami feladatot, és Deidara igenis állította, hogy nem volt annyira elveszett egy konyhában, mégis mire összekevert egy egyszerű piskóta tésztát Madara megcsinált hat sokkal nehezebb dolgot, majd fensőbbséges mosollyal az arcán elvette tőle, hogy berakja a sütőbe, és természetesen nem hagyta le a csipkelődő megjegyzéseit sem, hogy hát ez eltartott egy darabig.

Ő meg csak forgatta a szemeit, és semmiképp sem hozta volna fel, hogy azért ment olyan lassan, mert a szemei folyton megakadtak az Uchihán, inkább csak új feladatot kért. Madara a kezébe nyomott pár csipkés levelű növényt, és közölte, hogy aprítsa be minél kisebbre. A dolog nem tűnt túl nehéznek, elvégre csak fel kell aprítani pár növényt, Madara pá perc múlva mégis nevetve fordult felé.

- Mit gondolsz - kezdte, és a szőke legnagyobb meglepetésére hátulról átkarolta, megfogta Deidara kezeit, majd finoman igazgatva a mozdulatait elérte, hogy pillanatok alatt meglegyen azzal, amivel egyedül ehhez képest nevetségesen sokat bajlódott.

- Egész biztos, hogy csalsz - grimaszolt gyerekesen.

- Csalok? - kuncogott Madara. - Nos, mondhatnám, hogy igazából sok gyakorlás, és egy rakatnyi bevágott ujj, de az nem hangzana olyan menőn, szóval inkább nem teszem, és azt mondom - itt füléhez hajolt. - Született tehetség vagyok mindenben.

Deidara kuncogott, és neki dőlt.

- Csak vezetésben nem, mi?

- Ez igazán gonosz volt.

Aztán pár pillanatig úgy maradtak, a szőke Madara ölelésében, és mintha egyikük sem akart volna mozdulni. Majd megszólalt a sütő, jelezve, hogy tartalma elkészült. Madara továbbra sem mozdult, úgy érezte nem akar, mozdulni, nem, le akar hajolni, és meg akarja csókolni, és Deidara talán még csak fel sem pofozná érte. Elvégre ez egy randi, nem?

- Szerintem épp oda égetsz valamit - jegyezte meg a szöszi, mire halkan felsóhajtott.

- Ugyan már - engedte el. - Csak adok még neki pár percet, hogy tökéletes legyen.

Aztán szép lassan elkészült minden, ő pedig gondosan tálalta is őket. Emlékezett, hogy régen mindig is utálta, mikor szépen tálalni is akarta a dolgokat, de az sosem sikerült olyan jól, mint szerette volna. Mert a főzést, azt imádta, meg nem tudta volna mondani mért, talán az illatokért, az ízért, de talán azért, hogy összehozzon sok apró dologból valamit, ami mégis tökéletes összhangban áll, de nem volt művész, és nem látta túlzottan a szépséget a tálalásban. Most azonban kissé másképp látta a dolgokat, és ezt Deidarának tudta be. Most könnyedén rendezte el a dolgokat, szinte már művészien. Persze azért a szöszi beleigazított.

Madara végig nézte, ahogy a szőkeség hirtelen más eszköz nem lévén, tökéletesen ártatlanul belenyúlt a fagylaltba, majd lenyalta azt. Aztán pedig mégegyszer belemártotta az ujját, de ekkor már nem bírta, és elkapta a kezét.

- Desszert a főfogás előtt, milyen dolog ez?

- Csak megkóstoltam - védekezett a szőke. - És olyan finom.

Ekkor Madara előre hajolt, és lenyalta az ujjáról az újabb adagot. Deidara halványan megremegett.

- Hé - nyögte panaszosan.

- Csak megkóstoltam - vigyorgott rá. - És van egy kicsi a szád szélén is.

Szóval végülis figyelmeztette. A következő pillanatban pedig előre hajolt, és megcsókolta. Először csak épphogy összeérintette az ajkaikat, mintha tényleg csupán le akarná nyalni azt a kis fagyit, ami nem is biztos, hogy létezett, majd nagyobb lendülettel mart beléjük. Deidara pedig, némi unszolás után, engedett, mégpedig utat Madara nyelvének, ami lelkesen járta be azokat a helyeket amikről eddig csak álmodozott. Deidarát csókolni bódító volt, és izgalmas, mert el kellett találni a megfelelő pillanatokat, mikor a szőke enged. Ő pedig csak kereste és kereste ezeket az alkalmakat, és kihasználta őket, ahogy csak tudta, szép lassan pedig kezdte érezni, hogy többet akar, és ha ez így megy tovább egyszerűen le fogja söpörni az összes ételt,  helyükre pedig Deidarát fekteti és nem hagyja sokáig ott egyedül.

Szóval lassítani kellett. Az izgalomtól enyhén lihegve vállt el tőle, mire a kis szőke még szemtelenül megnyalta az ajkait.

- Talán - kezdte. - Kóstoljuk meg az ebédet is.

- Nem rossz ötlet - nevetett Deidara. - Elvégre el kell döntenem, hogy amit csinálsz, az vajon finom is-e?

- Még kételkedsz bennem?!