Tobirama végül elég sokáig náluk maradt, és hála a szakácsnő finom invitálásának még vacsorára is meg lett hívva, az a szemét pedig nem utasította el. A jelenléte még mindig bosszantotta, de most már sikeresebben uralkodott magán. Adott neki egy esélyt, szóval ehhez fogja tartani magát, és véletlenül sem a Senju, hanem Izuna kedvéért. Aztán mikor végre távozott próbálta azt a kis búcsú csókjukat sem észre venni, ami saját bevallása alapján vagy öt percig tartott. Neki ne merje senki azt mondani, hogy nem elég elnéző.

A másnapja viszont jól indult, és telt, valahogy feldobta, hogy újra mehet Deidarához. Úgy gondolta, az azért túlzás, hogy egész nap azt várta, mégis számtalanszor eszébe jutott. Majd végre eljött a várva várt délután, ő pedig nyitott volna be a rajzterembe, de megelőzték, az ajtó nyílt, és szembe jött vele Deidara.

- Oh - lepődött meg a szöszi.

- Mi az, nem számítottál rám? - vonta fel a szemöldökét.

- De, igazából épp utánad indultam. Sajnálom, de ma mégse jó nekem - közölte.

- Huh? Mért is?

- Közbe jött valami - szabadkozott. - Majd máskor jössz.

- Mi az, ami miatt képes vagy lerázni engem? - méltatlankodott.

- Tulajdonképpen elég sok minden - kuncogott. - De ma éppen szereznem kell magamnak egy öltönyt, vagy valami normális ruhát. Elég sürgős, holnapra kell.

- Nocsak, mire fel? - vonta fel a szemöldökét, mire a szöszi fintorgott.

- Hát, nem mintha sok közöd lenne hozzá, de anyum unokatestvérének a fia eljegyzési partit ad, és így elég hirtelen jelentették be, nekünk meg persze el kell menni, úgyhogy most rohangálhatok valami normális ruha után - magyarázta, nem a leglelkesebben. - Szóval bocs, de ma nem lesz jó, azt se tudom hol találok ilyen boltot.

- Segíthetek - ajánlotta fel hirtelen ötlettől vezérelve. Deidara kétkedve nézett rá.

- Ne sértődj meg, de valahogy nem akarok ruhákat próbálgatni veled.

- Pedig segíthetnék öltözni - biggyesztette le a száját megjátszottan, majd gyorsan a tárgyra tért, a szőke arcát látva. - De igazából tényleg tudok segíteni. Általában nem ezzel a csajozós dumával szoktam randikat kicsalni, de Uchiha lévén kénytelen voltam megismerni pár öltönyös boltot.

- Először is - erőltet nyugalmat magára, ami Madarának nagyon tetszett. - Véletlenül se képzeld randinak. Másodszor, remélem tudod, hogy én nem vagyok milliomos palánta. De ha tényleg tudsz olyan helyet, ami árban is normális - itt habozott kicsit. - Akkor jöhetsz. Szeretnék gyorsan túl lenni a dolgon.

- Ezt megbeszéltük - vigyorodott el. - Mivel megyünk?

- Csábít, hogy azt mondjam busszal, és elijesszelek az egésztől - sóhajtott Deidara, és megindult kifelé az iskolából. Követte.

- Busszal szoktam iskolába jönni - közölte, és élvezettel nézte a kapott meglepett arcot.

- Hát, erre nem számítottam - jegyezte meg a szöszi. - A nagy Uchiha Madara buszozik?

- Vagy gyalogol - bólintott, bár már kicsit kelletlenebbül. - Van autóm, csak nincs sofőr.

- Várjunk - torpant meg Deidara, és gonosz mosoly kúszott az arcára. - Csak nem? Nincs jogsid?

- És akkor mi van? - fintorgott. - Megbuktam párszor, a vizsgáztató egy igazi seggfej volt, és alapból nem bírt, szóval esélyem se volt. Aztán meg mindig őt kaptam meg újra, szóval inkább hagytam a francba.

- Ezt elég vicces hallani - csóválta a fejét Deidara, és a mosolya csak szélesebb lett, ahogy az Uchiha a szemeit forgatta, és valami olyasmit motyogott, hogy igen, rettentő vicces.

Aztán még élcelődött vele kicsit, mikor közölte, hogy neki van jogsija, és most autót is kapott kölcsön, szóval azzal mennek. Madarában nem tudatosult eddig, hogy a szöszi képes pontosan úgy piszkálni, mint ahogy azt normál esetben ő teszi. Ahogy ott forgatta ujjai között a kulcsot, és közölte milyen ciki lehetett, hogy amikor összejött egy lánnyal, szegény szerencsétlen biztos azt hitte, innentől az álom pasi álom autóval fogja furikázni, de mégis csak a busz jutott, valahogy azzal a kis gonosz mosollyal az őrületbe kergette. Egy olyan kép furakodott az agyába, hogy fogja, és a kocsi motorháztetőjére vágva móresre tanítja a pimaszságáért. Ez a kép hosszú pillanatokig rettentő élesen élt a fejében, túlságosan élesen.

- Na mi van, kocsi iszonyod is lett hirtelen? Ez áll minden mögött?

- Oh, fogd már be - morogta, de nem tudta letörölni arcáról a vigyort. Beült mellé, és hálát adott, hogy a szöszi időben kizökkentette.

Madara egyébként tényleg tudott pár helyet, ahol pazar öltönyöket, vagy ahhoz hasonló dolgokat lehetett venni. Az apjára néha rájött, hogy partikat adjon, vagy esetleg újabb és újabb nőket vegyen el, szóval kellett már beszereznie párat. Azt sem tartott sokáig kitalálni melyik lenne jó Deidarának. Egy tíz perces autós út, még Izunával találták, egy elég hasonló helyzetben pár éve. Egész szép választékkal rendelkeztek, el tudott képzelni pár darabot a szőkén.

Mikor oda értek, és Madara nagyvonalúan kitárta előtte az ajtót, a szöszi rögtön elbizonytalanodott. Tökéletesen kiült az arcára, hogy ez a vásárlósdi egyáltalán nem neki való. Az sem tette boldogabbá, mikor az eladó férfi, aki maga is valami túl tökéletesen rászabott öltönyben feszített, igen furcsa pillantásokkal végigmérte őket. Végül ő rázta le, hogy boldogulnak majd maguk. A második fázis, a töménytelen típus sem kedvezett. Deidara tökéletesen tanácstalanul állt, az Uchiha kezdte megsajnálni, és bele sem mert gondolni, mi lett volna ha nem kíséri el.

- Mondd, mennyire lesz hivatalos az az eljegyzés? Mármint, rettentő szigorú, vagy azért elmegy?

- Hát, családos dolog, de eléggé sokan jönnek - fintorgott. - Szerintem több, mint száz ember, mert lehet vendégeket vinni magaddal.

- Egy eljegyzés miatt? - hitetlenkedett Madara. - Nem keveredett véletlenül az esküvővel?

- Öhm, hát azért is ilyen nagy, mert már régóta terveztek valami jókora összejövetelt, és végül összekötötték ezzel - szabadkozott.

- Na jó, csak keressünk valamit - döntött. - Össze szedek neked pár dolgot, próbáld fel őket.

- Mért is te szedsz össze? - vonta fel a szemöldökét.

- Mert te még azt se hiszem, hogy tudod milyen ruhadarabokra van szükség - vágta rá, széles mosollyal.

- Pff - fintorgott, de engedett. Szóval Madarán volt a sor. Sosem gondolta volna, hogy valakinek ruhákat fog válogatni, azt meg végképp nem, hogy nem bánja. Sőt, az arc, amit Deidara vágott mikor a kezébe nyomott egy hatalmas adag ruhát, és közölte, hogy próbálja fel, mindent megért.

Először öltönyökbe jött ki, de mindegyik túl sok volt. Egyszerűen nem illetek hozzá, főleg, hogy a szöszi szerette a laza, egyszerű ruhákat. Szóval Madarának támadt egy ötlete, és az ing, mellény kombináció felé terelte. Ez határozottan jobban illett hozzá. Mondjuk a szöszi ettől nem lett boldogabb.

- Csak bólints már rá valamire és menjünk innen - panaszkodta.

- Ugyan, én élvezem, hogy kiöltözöl nekem - kuncogott.

- Hülye perverz - morogta, és visszament a fülkébe. - Elég idegesítő, hogy már vagy fél órája csak bámulsz!

- Most legalább nekem is van rá indokom - vont vállat, és mérget vett volna rá, hogy a szöszi egy pillanatra megdermedt, mert egy időre elhaltak a hangok. Ugyanis Madara tökéletesen kihallotta, mikor melyik ruhadarabot veszi le magáról. Nos, igen, ott ült már fél órája, és ebből negyed óra minimum azzal telt, hogy képzeletben nyomon követte a szőke vetkőzését. Igen idegőrlő dolog, ő mégis, mintha csak magát akarná kínozni, húzta az egészet.

Következőleg a szőke egy szürke ingbe, fekete mellénybe és nadrágba jött ki, egy a szeméhez nagyon hasonló szürkéskék nyakkendővel. Rettentő helyes volt benne, nem bírta ki egy helyeslő mosoly nélkül.

- Szóval ez jó lesz? - tippelt Deidara.

- Tökéletes - bólintott rá. - Remekül áll rajtad, így elcsábíthatod akár az eljegyzett pár bármely tagját.

- Hülye - ingatta a fejét a szöszi, és visszament, hogy leöltözzön.

Madara nagyot sóhajtva várt. Furán érezte magát. Sose, még a barátnői kedvéért sem ment el vásárolni soha, még azokért sem, akiket egyébként kedvelt. Most mégis itt ült, egy makacs, szőke srácra várva, aki még egy remek éjszakát sem ígért ezért cserébe, maximum elképzelhette, ahogy vetkőzik. És mégse bánta. Őszintén nehezen ismert magára.

Aztán már épp készült volna pofátlanul benézni a öltözködőhöz, csak, hogy széles mosollyal elkérje a ruhákat, amik nem kellenek végül elpakolás céljából, és még egy esetleges pofont is bele kalkulált, de mielőtt kivitelezhette volna a dolgot megpillantott valakit. És sajnos őt is észrevették.

- Madara - csendült egy lány hihetetlen negédes hangja.

- Mito, ha nem tévedek - fordult oda fintorogva. Ennél szerencsétlenebb nem is lehetett volna. Mert ki másba futhatna bele, mint Hashirama barátnőjébe?

- Nem gondoltam, hogy itt beléd futok, esetleg apád újabb partit akarna adni? - érdeklődött, vörös tincseit igazgatva, amik vicces, két kontyba voltak szorítva.

- Nem, ezúttal csak kísérő vagyok - válaszolt, és még egy lazább mosolyt is megeresztett, csak hogy lássa a lány, kivel is van dolga.

- Oh, és kis is a szeren...- kezdte volna, de Deidara akkor lépett ki a fülkéből, választ is adva a kérdésre.

- Mada... - lépett ki, aztán megakadt, és csodálkozva pillantott Mitóra. - Mito?

- Dei? - lepődött meg a lány is. - Nocsak, Uchiha Madarával vásárolgatsz?

- Ti ismeritek egymást? - vonta fel a szemöldökét, és a dolog egyáltalán nem tetszett neki.

- Mito a másodunokatestvérem, az ő bátyának lesz az eljegyzős bulija - világosította fel a szőke bosszúsan.

- Igen - erősítette meg a lány is. - Én épp Hashirama öltönyéért ugrottam be, tudjátok eljön velem holnap, mint kísérő. Te nem hozol valakit? Esetleg Madarát?

- Még csak az kéne - fintorgott Deidara. - Nem viszek senkit.

- Ugyan, nyugodtan hozhatod - terült el egy gonosz mosoly a lány arcán. - Úgyis tudja az egész család, hogy meleg vagy, senki nem ítél el. - Deidara arca rettentő vörös lett, de Mito még nem végzett. - És ha lesz egy partnered, legalább senki nem fogja azt hinni, hogy még mindig oda vagy a bátyámért.

A szőke kezei ökölbe szorultak.

- Az nagyon régen volt - vágta rá dühösen.

- Tudom, de olyan édesen vallottál neki szerelmet anno, hogy azt nehéz elfelejteni - kuncogott a lány, és közbe a pulthoz sétált, és kikérte az öltönyt. Deidara csak állt, rettentő dühösen, és ha lehet, az előbbinél is vörösebben. Aztán nyugalmat erőltetett magára, az arca egészen kisimult.

- Tudod mit? Talán mégis elviszem Madarát - vont vállat. - Remélem a barátod nem fogja bánni, mert lehet megemlítem, csak azért hoztam magammal, mert te erőltetted.

Madara nem akarta elhinni, amit hall, Mito arcára pedig dühös grimasz ült ki.

- Hashiramának semmi köze ehhez! És különben is, ő hagyta ott Madarát, semmit nem érez iránta.

Az említett nagyon úgy érezte, hogy itt lenne az ideje elküldeni a fenébe ezt a csitrit, de a szöszi előbb szólalt meg.

- Igen, de azért mégis csak az exe - vont vállat. - Hashirama egész biztos nem fogja érteni, a barátnője mért akarja ilyen kellemetlen helyzetbe kényszeríteni őt. Talán bűntudata van, amiért ott hagyta.

Mito szinte vicsorgott, amit rettentő jó volt látni, de sajnos Madara sem érezte a legjobban magát ettől.

- Ezt még megbánod - sziszegte a lány. - És ne hidd, hogy a versenyen van esélyed ellenem.

Azzal távozott. Ők pedig ott maradtak, hosszú, kínos csendben.

- Hát - kezdte végül Deidara. - Ha a pletykák igazak, téged eléggé megviselt a Hashiramával való szakítás, így gondolom ez egy eléggé önző kérés, de... Eljönnél velem a holnapi partira?

- Szóval sok pletyka volt róla, mi? - döntötte félre a fejét. Nagyon nem akart ilyen helyzetbe kerülni, őszintén sosem gondolta, hogy ez lehetséges. - Fizessük ki az öltönyt - mondta végül.

A szőke bólintott, kicsit furcsán nézett rá. Remek, mást se kívánt, csak, hogy Deidara ilyennek lássa. Fizettek, majd beszálltak az autóba, de nem indultak.

- Szóval tényleg szerelmes voltál belé - bökte ki Deidara. - Sajnálom, nem kell jönnöd. Csak mérges lettem Mitóra és hülyeséget ígértem.

- Ez... ah... - sóhajtott, és egy pillanatra kezeibe temette az arcát. Mikor leengedte keserű mosoly terült szét rajta. - Igen, az voltam, nem tudom milyen hülye indok miatt pont belé, de az voltam. Szerintem előtte még sosem voltam az, szóval egy igazi idiótaként akartam őt. Hashirama meg jószívű bolond. Sose volt meleg, mégis megsajnálta a nagy Uchiha Madarát, aki bele zúgott, és adott neki egy esélyt. De mi történt volna? Ő sose szeretett. Persze, hogy nem működött.

Nem értette, mért mondja el. Deidara lett volna az utolsó, akinek mindezt be akarta ismerni, mert azt akarta, hogy a szőke menőbbnek és vonzóbbnak lássa mindenki másnál, nem pedig ilyennek. Egy szerencsétlennek, nagy névvel.

- De a lényeg - folytatta. - Hogy ha elmegyek, Mitónak akkor sem lesz oka féltékenynek lennie. Nem vagyok vetélytárs. Hashirama sose szeretett. Maximum bűntudata lenne, ahogy mondta. Bűntudata, hiába nincs rá oka.

- Még mindig szereted? - kérdezte végül tétován a szőke. - Őszintén.

Madara kicsit meglepődött, majd bele gondolt.

- Amikor Mitót látom, azt hiszem féltékeny vagyok rá - mondta lassan. - De nem tudom, amikor az eszembe jut ez az egész, inkább csak az lebeg a szemem előtt, hogy mekkora egy szerencsétlen idióta vagyok.

Egy kicsit ő is meglepődött azon, amit mondott. Végülis, sosem gondolt bele igazán. Amikor csak szóba, vagy szembe jött Hashirama azt a világ legkínosabb dolgának érezte. De hogy szerette-e még? Féltékeny volt-e Mitóra, vagy csak dühös, mert neki sikerült az, ami neki nem? Akar Mito helyébe lenni? A mellette ülő szőkére pillantott, és még véletlenül sem volt ebben biztos.

- Tudod mit? - döntött végül. - Elmegyek veled, egy feltétellel.

- Feltétel? - vonta fel a szemöldökét Deidara.

- Gyere el velem egy randira.