Madara akkor este nem ment fel az emeletre, mert úgy döntött a leszidás bőven nem éri meg, hogy megkockáztassa azt, esetleg elcsíp valamit a dologból. Panaszkodnia így sem kellett, mert lent is volt egy fürdő, a vendék szobák mellett, igaz ő mégsem ott, hanem a nappali kanapéján aludt. Már amennyit aludt.

Sokáig fent volt még, füleit gondosan bedugva zenét hallgatott, és fejében számtalan helyett sorra vett. Hova vigye Deidarát? Mi legyen a randin? Valami jót akart, valami maradandót. Általában az ilyenekkel nem volt baja. Könnyen le tudta nyűgözni a régebbi barátnőit egy drágább éteremmel, szórakozó hellyel, vagy hasonló klisés dolgokkal. Sosem erőltette meg magát akkoriban, és sosem érezte, hogy meg kéne. De a szöszi más volt, ő egyértelműen nem esne hanyatt ilyen dolgoktól, Madara pedig imádta ezt benne. Ha őt akarja lenyűgözni, ahhoz valami több kell. De a kérdés még mindig ugyan az volt. Akkor mit is csináljon?

Tanácstalanul sóhajtott, és tápászkodott fel, hogy a lehető legtermészetesebb dolgot csinálja hajnali háromkor: cappuccinot készítsen. És ahogy megindult, hirtelen meg is világosult. Már tudta hova viszi.

Hétfőn reggel szórakozottan nézte a lépcsőn félve lejövő Izuna-Tobirama párost, öccse nyaka pedig igen egyértelművé tette, mi minden történt tegnap este.

- Majd garbóba megyek - szögezte le gyorsan Izuna, ami azért nem elégítette ki egészen, és biztos volt benne, hogy a közeljövőben nem lesz túl sok ittalvós móka. Legalábbis akkor úgy gondolta.

Az iskolában pedig szívesen lett volna az első dolga, hogy Deidarát felkeresi, de majdhogynem délig nem is látta. Akkor is csak futólag, mikor a szőke megállt megkérdezni, ráér-e aznap délután is folytatni a portrét, ő meg persze rávágta, hogy igen. Viszont mire bármi mást is kinyöghetett volna Deidara már nem volt sehol. valahova nagyon siethetett, Madarát pedig kimondottan bosszantotta ez. De mindegy, délután úgy is látja majd.

- Gondolom akkor ma sem érsz rá - jegyezte meg Pain, a távolodó szőkét nézve.

- Nem - biccentett kurtán.

- Jesszusom, Mad - fintorgott Konan, aki nagyjából a semmiből toppant elő, és belekarolt a piercingesbe. - Kezdem komolyan azt hinni, hogy Hashirama után is képes vagy a szerelemre. Micsoda nyálas alak lettél.

- Te csak ne beszélj nekem nyálas dolgokról, mikor már vagy három éve nézhetem, ahogy egymás szájába turkáltok minden szabad pillanatban - vágott vissza.

- Jogos - kuncogott Konan.

- De akkor most mi van ezzel a szőkével? - érdeklődött Pain. - Ilyen intenzíven fest, vagy mi?

- De még mennyire - bólintott gúnyosan. - A te pofádba például simán beleöntene egy egész vödörnyi festéket.

- Nyugi, Mad, csak ugratunk. De akkor tényleg kedveled Deit - ingatta fejét hitetlenkedve a lány. - Nem jósoltam túl sok jót a szöszinek, mikor hallottam, hogy téged fest. Biztosra vettem, hogy egy újabb Itachi leszel, amilyen seggfej vagy. Azt hittem Deidara fog beléd esni, most mégis te koslatsz utána. Elég vicces.

- Semmi jobb dolgotok nincs, mint engem csesztetni igaz? - forgatta a szemeit. Már a gondolat sem tetszett neki, "újabb Itachi". Itachival több problémája is akadt, amik miatt szívesen megfojtotta volna akkor. Az első, hogy Deidara szerelmes volt belé. A második az, hogy le is feküdt vele. A harmadik, amit csinált vele. Szóval Madarának abban a bosszús állapotában nem szerencsés pont Itachit emlegetni. Az egyetlen, ami meg mentette Konant a mondandója folytatása volt. Deidara belé szeret. Csábító gondolat, és talán nem is olyan lehetetlen. Majd eléri, hogy ne legyen az.

Az a délután valahogy csiga lassúan érkezett csak el. Ez természetesen csakis azért volt, mert Madara már beszélni akart vele, igaz úgy tervezte, majd csak mielőtt távozna hozza fel a témát. Deidara pedig a szokott helyen, és felszereléssel várta, vagyis épp festékeket kevert ki. A terem másik végében állt, észre se vette, szóval Madara kíváncsian nézett a készülő portréra, ami meg kell hagyni szépen alakult, majd érdeklődve megszólalt.

- Ma mit kell levennem?

Deidara ijedtében finoman megrándult, majd bosszúsan fordult felé.

- Kopogni, vagy jelezni, hogy itt vagy gondolom szörnyen megerőltető - fintorgott. - És ma nem kell vetkőznöd. A fejed, és az arcod csinálom.

- Ez valahol szomorú - biggyesztette le ajkait, majd elmosolyodott. - De attól ha akarod még levetkőzöm.

- Megleszek anélkül is - intette le a szőke.

- Na ez tudod még szomorúbb - nevetett. - Reméljük a jövőben ez majd változik.

- Mondták már, hogy reménytelenül perverz vagy?

- Esetleg említették. De azt hiszem az is te voltál.

Szóval végülis leült a szokott helyére, Deidara pedig a festőálvány túloldalára, és innen jöttek a szinte szokott dolgok. A szöszi átkerült abba a másik világba, ahol senkinek nem volt helye rajta kívül, még Madarának sem. Az Uchiha eltöprengett rajta, milyen is lehet, de úgy volt vele, ezt nem fogja megérteni. Ezt csak egy igazi művész értheti meg. Mert Deidara az volt, egy művész, aki még korlátok közé van szorítva, de aki mindenkinél nagyobb lehet. Legalábbis ilyennek látta.

Csakis akkor zökkent ki néha, mikor a szemébe kellett néznie, hogy lerajzolhassa azokat is. A szöszi megkérte, hogy nézzen rá éhesen, kihívóan, és neki ez igencsak könnyedén ment. Deidara viszont utálta rajzolni a tekintetét, mert úgy érezte Madara tényleg felfalja azokkal a szemekkel, és sehova sem tud elbújni előlük. Ha hitelesen akarta vissza adni, akkor viszont igencsak gondosan kellett kidolgoznia, és alaposan megfigyelnie, a legapróbb részletig, hogy tökéletes legyen. Ő pedig hitelesen, élethűen akarta vissza adni. Megakarta mutatni a világnak, hogy igen, Madaránál vonzóbbat keresve sem találhatsz. És ettől a gondolattól furcsán görcsbe állt a gyomra.

- Megvagyok - mondta végül, ki tudja mennyi idő után. Úgy érezte az arcánál nehezebb dolgot régen festett már.

- Hát ez igen sokáig tartott - nyújtózott egyet Madara. - Ez majdnem három óra volt.

- Várjunk - nyögte meglepetten Deidara. - Te három órán át ültél ott, és nem csináltál semmit? Mindenféle panasz nélkül?

- Gondoltam nem zavarlak - vont vállat. - Viszont van egy remek hírem. A randink holnap után lesz, viszont mivel jogsim addigra nem lesz, esetleg eljössz értem?

- Szóval még nekem kéne megoldanom, mivel jussunk oda? - ingatta fejét a szőke. - De ki kell ábrándítsalak, a múltkori autót csak kölcsönbe kaptam. Nincs kocsim.

- Azt adhatok - vigyorodott el. - Neked csak ott kell lenned a parkolóban órák után.

- Megígértem, nem?

Szóval Madara tényleg megoldotta az autót. Izuna ugyanis igen óvatosan beközölte, hogy szerdán Tobiramánál aludna, Madara pedig azzal a feltétellel egyezett bele, hogy vigye a kocsit a parkolóba, ha már úgy is azzal az albínóval megy onnan el. Nos igen, még Izunának is volt jogsija, és nem, egyáltalán nem gáz a dolog. Dehogyis.

Szóval a fekete, cseppet sem feltűnő, és drága autója mellett várta Deidarát, aki valahogy nem meglepő módon fintorogva fogadta a dolgot.

- Ennél feltűnőbbet nem találhattál volna, igaz? Abban sem vagyok biztos, hogy vezetni tudom!

- Ugyan - dobta oda a kulcsokat. - Én meg aztán végképp nem.

Ezután már csak egy kevés szemforgatás járt, és Deidara könnyedén beindította az autót. Nem akadt sok problémája a vezetéssel, sőt Madara megvádolta vele, hogy még élvezi is. A válasz persze tagadás volt, de hiába, a szőke tagadhatatlanul is sok helyen túllépte a megengedett sebességet, kockáztatva az ő jogosítványát.

- Ha a vizsgáztatónál is ilyen autót vezetsz, megértem mért nincs jogsid - harapott az ajkaiba, miután Madara sokadjára hívta fel a figyelmét a táblákra.

- Nagyjából hasonló problémák merültek fel - nevetett. - Meg lehet, hogy közveszélyesnek hisz, csak mert egyszer majdnem elgázoltam valakit.

- Elgázoltál valakit? - hitetlenkedett a szőke.

- Mondom majdnem - forgatta a szemeit. - És az ő hibája volt. Azt hitte megállok akkor is, ha nem a zebránál próbál átmenni.

- Borzalmas vagy - kuncogott a szőke, és bekanyarodott az utolsó, megadott utcán. - Na és most?

- Látod a következő sarkon azt a tégla épületet? - mutatott előre. - Az előtt állj meg.

Deidara így is tett, és kíváncsian fürkészte az épületet. Meg kell hagyni, szép kis kerttel rendelkezett ahhoz képest, hogy a városban voltak, meg az épület is végig be volt futtatva borostyánnal, és az alap téglák csak néhol bukkantak elő. Madarától nem ilyet várt, az biztos. Az ajtaja felett lévő felirat hirdette: Leonardo's place. A szőke oldalát már igencsak furdalta a kíváncsiság.

- Hol vagyunk? - kérdezte.

- Csak utánad - intett egy sejtelmes mosoly kíséretében Madara az ajtó felé.