Az iskola előtt két osztály gyülekezett, a végzősök, akiknek ez lesz az utolsó ilyen élményük, és az egyel alattuk járók. És hogy mért gyülekeztek itt rögtön a nyár második hetének első napján? Nos, az iskola minden évben egy hetes nyári tábort szervez a végzősök búcsúztatására, amire az említett két osztály minden tagjának kötelező eljönni. Ezt igen szigorúan veszik, talán szigorúbban, mint bármi más rendezvényt, így szinte lehetetlen lemaradni. Még egy a sikeresen lábát törő diákot is megpróbáltak rávenni a részvételre.

De végeredményképp ez az oka, hogy egy rakat unott képű diák ácsorgott bőröndökkel, laza ruhákban az iskola udvarán. A legtöbben utálták az egészet úgy ahogy volt, de valószínűleg egyikük sem annyira, mint Uchiha Madara.

Neki konkrétan esze ágában sem volt eljönni, és pont nem érdekelte volna az se, hogy kötelező. Valahogy az ilyen dolgok sose hatották meg. De mégis itt van, ez pedig egyedül annak köszönhető, hogy ő a világ legszerencsétlenebb barma. Ugyanis képes volt ma reggel leugrani a sulihoz túlságosan közeli boltba kávéért, és hát kit talált a boltba? Hát persze, hogy Hashirama-senseit. Ő pedig egyszerűen nem hagyta, konkrétan hazament vele, és összepakoltatta, majd egyenesen ide hozta. Egyetlen más tanár sem tudta volna ezt megtenni vele, de ő kivétel volt, okkal. Ráadásul utána sem hagyott neki esélyt még lelépni sem, egyszerűen beállt a kijárathoz, és szemmel tartotta.

Ő pedig hallgathatta a háta mögött összesúgó diákokat, akiknek nem tudták felfogni mit kereshet itt az iskola nagy kerülője. Egész biztos már rég elkönyvelték, hogy erre se jön el, ahogy Madara is. De persze voltak olyanok is, akik örültek a jelenlétének, ezek a lányok voltak, akik majd megvesztek, hogy láthatják az igen nagy népszerűségnek örvendő Uchihát. Ez már a puszta névvel járt, de a külsejére se panaszkodhatott senki. Uchihákhoz méltóan éjsötét szemekkel büszkélkedhetett, és fekete, egész hosszú, és tépettes hajjal, aminek néha, a megfelelő szögből egész vöröses árnyalatai voltak. Nem volt az a kigyúrt típus, de nem is kellett szégyellnie magát, ha valaki netán-tán félmeztelenül látná. Bőre pedig hófehér, és bármelyik csillogó vámpír filmben megállná a helyét.

És mivel ruhák terén preferálta a feketét, mint most is, kissé kezdett elfolyni a melegtől, de azért tartotta magát, és a vállára függesztett sportáskát, amibe sebtében dobálta be a cuccait igen feldúlva, és valószínűleg igen hiányosan. Na mindegy. Akkor épp az érdekelte legkevésbé, hiszen dühös volt, és rosszkedvű, még a telefonjához, azaz némi zenéhez sem volt kedve, így elhatározta, hogy ha bárki hozzá mer szólni azt feszültséglevezetésre fogja használni. De bár mindenki róla beszélt, vagy szenvedett a hőségtől, senki nem merte megközelíteni.

Nem sokkal messzebb egy közepes nagyságú, egyszerű bőröndön ülő fiút viszont a második probléma, a hőség bosszantotta leginkább. Épp szőke haját fogta össze, hogy legalább az ne melegítse, ugyanis Deidarának lányokat megszégyenítő hosszú, és selymes szőke haja volt. Ez persze passzolt hideg kék szemeihez, és törékenynek tűnő alkatához. Őt szintén nem tette boldoggá a tábor gondolata. Tökéletesen el lett volna otthon, egyedül a hűvös lakásban a festő állványa társaságában. Ő pontosan erre vágyott, magányra. Ehelyett mit kapott? Egy rakás nyavalygó osztálytársat, és végzősöket, akiknek semmi sem okoz nagyobb örömöt, mint az alsóbb évesek szívatása, főleg így még egyszer utoljára. Fényes kilátások nem igaz? Ráadásul közös busszal mennek úgy két órát, és említettem már a meleget?

Az emlegetett jármű pedig be is fordult, majd némi szerencsétlenkedés, és két diák majdnem elgázolása után le is parkolt.

- Jól van gyerekek, mindenki szedje össze a holmiját, és a kis utazó táskát kivéve pakoljatok alulra! - utasította a diáksereget Kakashi, a végzősök osztályfőnöke, aki egyébként egy elég fura, laza tanárnak számított, és szinte mindenki kedvelte. Ez abban látszott, hogy most is mindenki engedelmeskedett neki.

Deidara épp visszafelé furakodott a csomagjaitól megszabadulva, mikor egy másik szőke srác futott be mellé.

- Hé, Dei-chan, nem ülsz mellém? - kérdezte.

- Először is, hányszor mondtam, hogy ne hívj így? Azt akarod, hogy Naru-channak szólítsalak ezentúl? - mérgelődött.

- Ugyh, azt inkább kihagynám - nevetett Naruto. Igen, az a Naruto, Uzumaki Naruto, a nem épp lángész, de szeretnivaló Naruto.

- Remélem is - morogta Deidara. - Másodszor pedig, csak nem nemet mondott Sakura-chan, hogy hozzám fordulsz?

- Legközelebb biztos nem utasít vissza - bizonygatta.

- Aha...

- Ne gúnyolódj - fintorgott. - Akkor mellém ülsz, vagy sem?

- Persze - adta meg magát egy sóhaj kíséretében.

Ezek után egy kisebb zűrzavarral később a diákok sorba felszálltak a veszteglő buszra. Deidara kicsit elbambult, ami egyébként szokása volt, és mikor előre lépett, hogy felszálljon nekiment valakinek. Elsőre fel sem fogta ezt a tényt, aztán persze leesett neki, és zavartan nézett fel, de csupán azért, hogy méginkább lefagyjon. Ugyanis egy csokoládé barna szempárba, és az azt keretező vörös tincsekbe botlott.

- E- elnézést, Sasori-dan... uhm... sensei - dadogta, majd a lehető leggyorsabban, szinte egy ugrással a buszon termet, és átkozta az iskolát, hogy pont a rajz, és technika szakos Sasori-senseit kérték fel az osztály kísérésére.

Mikor elméletben mindenki felkerült, Irkua-sensei, a másik osztályfőnök előhúzott egy lapot, és névsorolvasás. Ekkor persze előkerültek a szokásos hülye viccek, mint a "Nem vagyok itt", vagy az "Itt hagytuk". Madara pedig, bár egyáltalán nem a vicc kedvéért, de egyáltalán nem is válaszolt. Mikor Iruka az ő nevéhez ért, néma csend lett, míg végül Hashirama nem hajolt oda hozzá, minden bizonnyal azért, hogy valami olyasmit súgjon, hogy igen, a fiú a buszon van.

Aztán a névsorolvasásnak is vége lett, mégpedig azzal az eredménnyel, hogy mindenki a buszon ül, és lehet indulni. Ahogy ez megtörtén kellemes zsibongás töltötte be a járművet. Mindenki elfoglalta magát valamivel. Néhányan beszélgettek, telefonoztak, zenét hallgattak, vagy épp rajzolni próbáltak, mint ahogy Deidara is igyekezett egyre reménytelenebbül, és nem csak a zötyögős út miatt. Naruto megállás nélkül beszélt, és hogy mit, az igazából senkit sem izgatott igazán. Főleg Sakuráról, arról a rövid rózsaszín hajú lányról, akibe szerelmes, és Uchiha Sasukéról, akibe viszont Sakura volt szerelmes.

Már lassan egy órája mentek, mikor Neji, egy hosszú barna hajú srác, előre kiabált Deidarának a hátsóbb ülésekről, hogy keressen már meg egy oldalt, amit még együtt néztek, így a szöszi botladozhatott hátra.

Közbe elhaladt Madara mellett, aki egyedül ült, és ezt eddig így találta tökéletesnek, de Hashirama-sensei gyanúsan közeledett felé, és ő cseppet sem vágyott a társaságára. Ennek következtében enyhe pánik lett rajta úrrá, és mikor valaki elhaladt az ülése mellett gondolkodás nélkül berántotta maga mellé. És az a személy nem volt más, mint Deidara, aki cseppet se lett boldog az akciótól, mint ahogy sok más lány lett volna.

- Mi a francot akarsz? - mordult fel a szőke.

- Csak maradj itt - válaszolt hasonló hangnembe Madara, közben fél szemmel Hashiramát fürkészte, akit láthatóan meglepett ez a lépése, így inkább vissza fordult, mintha csak egy kis ellenőrző utat tett volna. Viszont ezek talán a mégse olyan szőke Deidara figyelmét sem kerülték el. Az Uchiha meg kicsit megfeledkezve magáról, és talán túl látványosan könnyebbült meg.

- Még maradj egy kicsit, aztán azt csinálsz, amit akarsz - közölte Madara.

- És mi van, ha nem akarok? - vonta fel a szemöldökét.

Erre egy a fekete hajú egy olyan tipikus Uchiha Madara pillantással ajándékozta meg, ami láttán mindenkinek inába szállt a bátorsága. A szőke sem tudta megmagyarázni, de hirtelen borzasztó veszélyesnek találta a mellette ülőt. Mintha hirtelen árnyak költöztek volna az arcára, szétágazó haja, hófehér bőre pedig csak rátett erre a látványra. Egyszerűen félelmetes volt. Szóval Deidara meggyőzőnek találta az érvet, és lesütötte a szemeit. Ezek után Madara nem igazán fogadkozott vele, visszafordult füzetéhez, amibe írni próbált valamit, bár a szőke nem látta mit.

Sose kedvelte az Uchihákat, egyikőjüket sem. A legfiatalabb Uchiha Sasuke volt, szintén lány bálvány a bátyjával, Itachival együtt. Míg Sasukét Naruto ki nem állhatta, már a puszta jelenléte is bosszantotta, addig Itachit Deidara utálta. Egyszerűen nem volt képes eltűrni azt a folyton semleges, tökéletesen érzelem mentes, és mindenkire lenéző arcát. A harmadik Uchiha, vagyis az előbbi kettőnek az unoka testvére volt Madara. Vele sosem volt dolga igazából, ennek fő oka, hogy sose találkozott vele, hiszen folyton lógott, és sosem lehetett az iskola környékén látni, főleg az utóbbi időben.

Hogy nem csapták ki annak két fő oka volt, az első, hogy Uchiha, vagyis gazdag, neves család, a második, hogy az év végi vizsgákon szinte mindig ő érte le a legjobb eredményeket. Hogy ez hogy lehetséges, azt senki nem tudta, csak bejött, megírta, és ment is tovább. Sokáig azt gondolták, hogy csal, ezért tanárokat állítottak rá, változtatásokat vezettek be, de hiába. El kellett fogadniuk, hogy Madara tud, ez van. Persze azon keveseket, akik még esetleg nem zúgtak bele, nagyon idegesített. Ide tartoztak a tanárok nagy része, a jó tanulók, élükön Nejivel, aki bár maga is könnyedén tanult, nem tudott szemet hunyni Madara pofátlansága felett, és valamilyen mértékbe Deidara. Bár őt nem különösebben a tanulási módszerei izgatták, csak nem találta szimpatikusnak az élet stílusát, és a viselkedését. Magában már jó párszor elkönyvelte, hogy na ő az az alak, akit messze el kell kerülnie, igazából bármit el tudott képzelni róla, akár azt is, hogy a pletykák szerint drogozik, meg hasonló szépségek. Minden esetre bőven őt lehetett nevezni a suli rosszfiújának.

Egyébként ha jól tudta volt még egy Uchiha, Obito, aki viszont nem igazán illett bele a családi ideálba, hiszen igen balkezes, és szerencsétlen volt. Mi sem példázta ezt jobban, minthogy a kirándulást is lábtörés miatt kellett kihagynia.

Aztán Deidara hirtelen arra lett figyelmes, hogy egy tucat kikerekedett szempár mered rá, azok, akik észre vették, ki mellé került. Zavartan fordult el, és magában megköszönte Madarának, hogy a tábor további részét a gyengélkedőn töltheti egy rakat ideges kis csaj jóvoltából.

Madarát ellenben, egyáltalán nem izgatták a pillantások, már hozzájuk szokott. Így volt a mellette ülő szőke sráccal is, még a nevét se tudta, bár az arcára emlékezett. A hosszú, egyedi szőke hajjal együtt pedig elég nehéz lett volna elfelejteni. Ez pedig már nagy szónak számított, hiszen néha tulajdon osztálytársaira sem emlékezett, nem hogy az alatta járókra. De egyenlőre szüksége volt a szőkére, pontosan tudta, ha távozik mellőle, Hashirama érkezik a helyére, és jelenleg irtózott ennek a gondolatától is. De ugye ma peches napja volt, így a szöszi is hamarosan távozni akart, mint ahogy ígérték neki.

- Legalább egy okot mondj, amiért itt maradjak - fintorgott a szőke. - Tudod van jobb dolgom is.

- Semmi közöd hozzá - mordult rá Madara.

- Felőlem - vont vállat, és megpróbált felállni, de az Uchihának hála hamarosan vissza is huppant az ülésbe.

- Nem azt mondtam, hogy maradj?!

- Nem azt mondtam, hogy adj egy indokot?!

Dühösen, és Madara részéről kicsit meglepetten meredtek egymásra. Ő nem volt hozzá szokva, hogy csak úgy vissza szóljanak neki, Deidara viszont nem szeretett meghunyázkodni mások előtt. Végül a sötét hajú halvány mosolyra húzta a száját. Magába átgondolta a dolgot, és végülis mit szűrhetne le? Ennyiből senkibe még csak fel sem merülhetne...

- Nem akarom, hogy bármelyik tanár ide üljön - közölte.- Most boldog vagy?

- Rettenetesen - bólintott Deidara, és ígéretéhez híven maradt.

- Remek - sóhajtott Madara. Nem tudta mit gondoljon a mellette ülőről, de végülis úgy döntött nem is fog semmit.

Az út hátra levő részében nem szóltak egymáshoz, egyikőjük se vágyott a másik társaságára. Madara egész úton füzetébe írogatott, és bár a szőke megpróbálta megnézni legalább azt ír, vagy rajzolni próbál, de mindig úgy tartotta a füzetet, hogy ne láthassa.

Végül egyszercsak a busz megállt, és Iruka-sensei bejelentette, megérkeztek. Nem kellett sokszor ismételgetni, a diáksereg már rég elunta magát, így gyorsan letódultak a buszról. De a jármű kellemes klímája után viszont a reális, kinti hőmérséklet valósággal letaglózta a csapatott. A nap tűzött, a betonból sugárzott a hő, így gyakorlatilag másodpercek alatt mindenki teljesen legizzadt. A csomagok kipakolása viszonylag könnyen ment, mivel senkinek nem volt kedve tolongani, vagy jobban mondva nem volt ereje. Mikor az összes táska megtalálta a tulajdonosát, Kakashi-sensei bevezette őket egy körbe kerített fás, kemping területre, a táborba.

A helyen kis faházak voltak, mind ugyanolyanok, ugyan úgy berendezve, csupán az ezüst táblákon virított más szám egy, és tizenkettő között. A házikók az egyik oldalon helyezkedtek el egymás mellett, csupán a tizenkettedik állt velük szembe. Hátrébb egy kis fedett tér, foci, röpi pálya, és pár pad meg nagyobb füves plac. Maga a tábor egy kisebb város szélén volt, mögöttük erdő rész, a szembe lévő út túl oldalán pedig egy kisebb tó.

A tanárok mindenkit összetereltek egy pontba a csomagjaikkal együtt, majd nagy nehezen csendre intették őket.

- Amennyiben nem akartok sokáig itt aszalódni, kérek mindenkit. hogy fogja be - kiáltotta el magát Kakashi, és kicsit lazított a száját takaró sálon, amit még ilyenkor se vett volna le semmi pénzért. Iruka rosszallóan nézte, de mivel hatásosnak bizonyult, így nem szólt semmit. - Köszönöm - biccentett. - Most felolvasnánk, hogy ki hol fog lakni, és kivel. Minden házba öten lesztek. És nem feltétlenül osztály szerint.

- Igen, nos az első ház a lányoké, Sakura, Ino, Hinata, Temari és Tenten - vette át a szót Iruka, mivel nála volt a csoportosítás. Az említettek elégedetten indultak meg újdonsült lakóhelyük felé, csak, hogy hamarosan siránkozzanak kicsit a hely minősége, vagy a hőség miatt. A felolvasás folytatódott, a diákok többsége meg volt elégedve azzal, hogy kit osztottak be mellé. - A hatos házba Kakuzu, Hidan, Kisame, Zecu, és Yahiko lesz. A hetesebe - itt Iruka kicsit elmosolyodott. - Ez úgy néz ki az Uchiha rezidencia lesz. Ott Sasuke, Itachi és Madara fog lakni, Narutóval és Deidarával.

- Hogy mi van? - fakadtak ki egyszerre az utoljára említettek.

- Én, és egy rakat Uchiha? - nyögte Deidara.

- Sajnálom - vont vállat, a ki tudja honnan előkerülő Hashirama, és halkan magyarázkodni kezdett neki. - Tudod problémáink voltak, kit rakhatunk Madara mellé. Abba, hogy a többi Uchiha mellé rakjuk egyet értettünk, de ugye volt még két hely. Mivel a buszon láttam, hogy valahogy mellé kerültél, így te lettél az egyik, Naruto meg olyan könnyen barátkozik, így ő a másik.

Deidara először hitetlenkedve meredt a tanárra, aztán elátkozta Madarát, hogy pont őt kellett kiszemelnie, majd Nejit, amiért fel kellett állnia. Végül a három, kedvetlen Uchiha mögött elindult a hetes ház felé, nyomába az enyhén remegő Narutóval. Ennyi Uchiha neki is sok lesz.

Mint az összes faháznak, ennek is volt kis terasza, asztallal, és székekkel, két ajtó, egy rendes és egy szúnyog hálós, ablakból nem túl sok. Belül csupán két helység, a fő légtér, és egy kis zuhanyzós fürdő. A házba emeletes ágyból kettő volt, és egy harmadik egyszemélyes, mellé középen egy kis asztal. Ahogy mindenki beért, felmerült a probléma, hogy ki hol aludjon. Úgy általánosságban senki nem akart emeleten aludni.

- Öhm, szóval akkor melyik ágy kinek kell? - tette fel a kérdést Deidara. Először úgy tűnt senki nem akar reagálni, aztán Madara megmozdult és ledobta cuccait az egyetlen nem emeletes ágyra, amin senki nem lepődött meg.

- Én... én szeretnék emeleten aludni - bökte ki nagy nehezen Naruto.

- Én meg nem - szólalt meg unottan Sasuke, és ledobta táskáját az ajtóval szembeni ágyra. - Alszol fölöttem, Dobe?

- Pff, ha nincs jobb - morogta Naruto, de azért felmászott az ágyra, és valahogy felküszködte csomagjait is. Most már csak Itachi és Deidara maradt, így kettejüknek kellett osztozni az utolsó ágyon, ami nem tette boldoggá a szőkét.

- Gondolom nincs kedved az emeleten aludni, mi? - sóhajtott. Itachi arcán halvány, alig észrevehető, de talán már mosoly tűnt fel, ezzel jelezte, hogy eltalálta. Így a három Uchiha az alsó szintekre, a két szőke pedig az emeletre került. Pakolászni senki se pakolászott túl sokat, mindenki inkább eldőlt, és pihent kicsit.

Ez ment egészen estig, míg a nap el nem kezdett eltűnni a láthatárról. Utána már szép számban tűntek elő olyanok akik fel akarták fedezni a tábort.Erre végül nem lett sok lehetőségük, ugyanis a tanárok mindenkit összegyűjtöttek, hogy ideje vacsorázni a mellettük lévő éterembe. Ez meglepően simán ment, mindenki fáradt volt az utazástól, és senki nem rendetlenkedett vagy panaszkodott, mindenki csak le akart már feküdni. Mikor visszaértek a diákok megrohamozták a házaik fürdő szobáit. Így volt ez Deidaráéknál is, mindenki csak várta, hogy sorra kerüljön.

Madarának viszont nem tetszett a várakozás, se az, hogy össze van zárva másokkal, ezért inkább elhagyta a faházat. Unottan botorkált a házak mögött, kerülgette a fákat, és magába átkozta az egész világot.

Hogy a francba futhatott össze ilyen egyszerűen Hashiramával, mikor már olyan régóta sikeresen kerülte? Egyszerűen nem lehet ennyire szerencsétlen. Már az itteni környék idilli mivoltától is kirázta a hideg, egyedül annak örült, hogy nem a legidegesítőbb szobatársakat kapta. A két Uchiha egész biztos nem fog az agyára menni. A kisebbik szőkében már nem volt ilyen biztos, de egyenlőre nem kívánt vele foglalkozni. Viszont a hosszú hajú... Már megint feltűnt, bár tisztába volt vele, hogy nem önként. Valahogy mégsem tudta hova tenni a felbukkanását, pedig nem volt benne semmi különös. Mindenesetre egyetértett magával, hogy ennél kellemetlenebb helyzetbe rég került. És nem is tudta mi minden vár még rá, csupán az elkövetkező pár percbe.

Ahogy lehajtott fejjel baktatott, hirtelen valami fánál azért puhább dologba ütközött, és kissé megtántorodott, de feleszmélni már nem maradt idő, mert a következő pillanatban a háta az egyik ház falának csapódott. Száját egy halk, fájdalmas nyögés hagyta el, orrába pedig egy túlontúl ismerős, fahéjas illat kúszott.

- Tudod úgy érzem, mostanában mintha kerülnél - hallatszott egy kellemes hang. Madara ijedten pillantott fel a sötétbarna szemekbe.

- Hashi... Hashirama - nyögte.

- Mi ez az ijedt arc, Mad? - csóválta a fejét a tanár, és egyik ujját végig húzta a fiú arcán. - Régebben úgy szeretted, ha hozzád érek.

Madara tehetetlenül bámult a férfira, pontosan tudta, hogy ez lesz, tudta, hogy ezt akarta, egyedül azért van itt, hogy ő láthassa, és szemmel tarthassa.

Mert Hashirama nem bírt betelni vele, a látványával, és egyre többször érezte, hogy kínzás, ha nem érhet hozzá. Egyre többször kapta magát azon, hogy elveszíti a kontrollját, azt a kontrollt, amiről régen oly híres volt.

- Engedj el - szedte össze magát Madara. - Hagyj békén, és ne gyere többet a közelembe!

Madara szemei izzottak, és bár igenis félt, félt Hashiramától, de félt magától is, hogy hagyja, hogy újra megalázza. Nem akarta, hogy hozzá érjen, nem akarta, hogy lássa rajta az érzelmeit.

Hashiramát meg is lepte a fiatalabb heves fellépése, és hátrált pár lépést. Madara ezt rögtön kihasználta, és elviharzott, vissza a faházba.