"Yumiko maga volt a szépség és a lágyság megtestesítője. Bármikor készen állt az életét feláldoznia a kedvenc fájáért, a japáncseresznyéért. Hiszen mondhatni, egyik gyönyörű virága volt ennek a fának, amely életet és nyugalmat ad a környéken élők számára..."

Sziasztok, kedves Sakurablog olvasók! Nagy örömmel jelenthetjük be, hogy most már a könyvesboltok polcain is megtaláljátok Virág Csenge nagy sikerű könyvét, a Cseresznyevirágot, mindössze csak pár ezer forintért. Egyes információink szerint a vásárlók csakúgy elkapkodják a könyveket, úgyhogy ti se legyetek restek! Ha már itt megszerettétek Csenge munkásságát, akkor Yumiko szép és kalandos története abszolút nektek való. Olvasásra fel!

Jázmin, május 5., 18:00

– Na, mit szólsz ehhez? – fordította felém a laptopját a barátnőm.

– Tökéletes. Mindjárt posztolom is.

– Na és dolgozól már a második részen?

– Még az első is alig került ki a piacra. Nyugi!

– Csak annyira izgatott vagyok már. Eddig végig követhettem az első történet kéziratát, és kíváncsi vagyok, hogy milyen izgalmak jönnek még. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy nem véletlenül hagytad lezáratlanul a cselekményt.

– Igen, csak... Mindegy – csuktam le hirtelen a laptopomat – Nem kérsz valamit inni? Leszaladok a konyhába.

– De, egy limonádé jól esne – nézett rám gyanakvóan.

– Epres vagy citromos?

– Az epres jó lesz, köszi!

– Sietek.

Jázmin a legjobb barátnőm. Tudom, hogy nem kéne előtte titkolóznom, de igazság szerint egyelőre még nincs második rész. Egy félkész kiegészítőrész van, amiben látszólag Yumiko reménytelenül szerelmes. Nehéz erről beszélnem még Jázminnak is, mert Yumiko olyan, mint én. Talán egy kicsit jobb is. Na meg hát az a fiú... Nem akartam most erre gondolni. Gyorsan csináltam két epres limonádét, majd visszamentem a szobámba. Nem is értem, hogy miért nem ért meglepetés, amikor láttam, hogy Jázmin a jegyzeteimet olvassa a laptopomon.

– Mit csinálsz? – csuktam le ismét a gépemet gyorsan.

– Ne már, Csenge! Most mit titkolózol? Az első rész ezerféle változatát ismerem, mégsem árultam el senkinek.

– De ez más. Tessék, itt a limonádét – nyújtottam át az italt.

– Amúgy ki az a Rei?

– Mi? – erre a kérdésre majdnem megfulladtam szürcsölés közben.

– Ne hidd azt, hogy nem érdekel. Tudni akarom, ki az a te féltve őrzött Reied. Az új pasikaraktered a könyvedben.

– A-az csak egy vázlat. Még nem biztos, hogy benne lesz – pirultam el.

– Ja persze. Csak Yumikon kívül kb. az egész sztori körülötte forog.

– Te mennyit olvastál el 10 perc alatt, könyörgöm?

– Nem ez a lényeg. Tudni akarom, hogy ki az a Rei, és hogy Yumiko miért nézz rá "vágyakozó szemekkel".

Hát itt a vége. Nem tudtam tovább titkolni előtte.

– Rei... Vince.

– Milyen Vince? – nézett értetlenül – Várj! Az a Vince?! A rossz fiú Vince? Aki egy évvel felettünk jár?

– Igen, ő.

– Tetszik neked a Vince, vagy mi?

– Évek óta – vallottam be halkan.

– Na várj, ez valahogy nekem nem áll össze. Tehát vagy te, a könyvmoly és jól nevelt lány, aki a szabadidejében is csak tanul, és van a Vince, aki egy cigivel a kezében pofázik vissza a tanároknak. Jó, az tény, hogy irtó jóképű, a fekete haja eszméletlenül jól áll neki, de ti két külön világ vagytok.

– Ahogy Yumiko és Rei is – foglaltam helyet Jázmin mellett – Yumiko képletesen a szépség és az élet istennője, Rei pedig egy olyan japán harcos, aki észre sem veszi őt. Sőt... Rei titokban egy oni démon, aki nem hoz mást, csak pusztulást a földre. Bár öntudatlanul ő teszi tönkre a cseresznyefát, Yumikoval a szerelmük egy másik dolog. Ez lesz A Démon virága.

– Igazad van. Nem vesz észre. Azt sem tudja, hogy létezel.

– Majd a kiegészítőrész után tudni fogja.

– A könyvet sem olvassa el. Nekem nem olyan pasinak tűnik, aki elájul pár rózsaszín virágtól.

– A harcostól el fog.

– Én csak nem akarom, hogy megbántson.

– Nem fog, nyugi! Majd valahogyan elérem, hogy érdekelje a könyv, és ha elolvassa, talán azt fogja látni, hogy valaki megérti.

– Aranyos vagy, hogy aggódsz érte, de szerintem nem kell ennyire félteni a "pici" lelkét.

– Biztos meg van az oka annak, hogy miért annyira bunkó. Én látom mögötte az elveszett kisfiút, és pont ez az, ami tetszik benne.

– Szerintem te túl sokat képzelsz ebbe bele. Egyszerűen csak egy paraszt. Egy sármos paraszt – tette hozzá – Aki elhiszi, hogy bármit megtehet a világon.

– Majd meglátjuk.

Tudni kell rólam, hogy írni bárhol és bármikor tudok, ezért a laptopomat mindenhová magammal húrcolom. Kézzel írni lassú, a telefonon pötyögni fárasztó, tabletem meg nincs, mert felesleges. Mondjuk egy macbookot könnyű az embernek magával cipelni, akár még a suliba is, amit persze órán nem használok.

Épp az első óra előtt rápillantottam még a Sakurablogra, és nem hittem el, amit ott olvastam.

Na, ha már túl vagytok az ilyen cseresznyevirágos, csöpögös sztorikon, akkor ajánlom figyelmetekbe a Tűzországa képregényt, ami legalább hihetően mutatja be a legendás japán kultúra világát. Ugyan nem kiszáradt fákat kell megmenteni, de démonok harcolnak egymással. Szerintem ez van legalább annyira jó. Akit érdekel a dolog, holnap pontban a suli után megtalál az iskolától öt méterre, a buszmegálló mellett. Olvasson mindenki, akinek van ízlése.

A Démonkirály, május 5., 22:00

– Valaki gúnyolódik, vagy ez most mi? Egyáltalán hogyan tudta posztolni?

– Úgy látszik, valakinek nem jött be a könyved – jegyezte meg Jázmin.

– Na jó, én ezt törlöm innen.

– Ne, várj! Nem vagy kíváncsi arra, hogy ki lehet az?

– Ó, dehogynem. Suli után szét fogom verni a képét. Oké! Nem tetszik neki a könyvem, az egy dolog. De hogyan merészel ilyet írni egy olyan blogoldalon, amit eredetileg én hoztam létre, és én is kezelem? Miért nem tudta egyszerűen csak simán magát hirdetni?

– Nem tudom – vonta meg a vállát a barátnőm.

– Nem hiszem el, hogy milyen emberek vannak – vágtam be idegesen a laptopomat a szekrényembe, arra sem ügyelve, hogy jól bezártam-e az ajtaját – Nem megyünk órára?

– De, mehetünk – csak bámult rám megszeppenve.

Ritkán tudnak kihozni a sodromból, de akkor nagyon. Még vagy két-három órát végig ültem úgy, hogy egy ütős szövegen járt az agyam, amivel visszavághatnék a gúnyolódónak. Addig nem is töröltem a posztját, amiről még mindig nem értettem, hogy hogyan tudta közzé tenni, anélkül, hogy én láttam volna.

Senki nem kíváncsi az Égő országodra, te letűnt király. Majd suli után kiderül, hogy hány embert érdekel a birodalmad.

A főszerkesztő, május 6., 12:00

– Biztos, hogy bele akarsz szállni ebbe a vitába, Csenge? – fejezte ki aggódalmát Jázmin – Egy botrány nem fog jót tenni a hírnevednek.

– Ugyan már. Megvárom, amíg ír valamit, aztán úgy is törölni fogom a posztot. Az emberünk a suli után lelepleződik, és... – közben kinyitottam a szekrényem, de hiányzott onnan valami – Ezt nem hiszem el.

– Mi az?

– Nincs itt a laptopom – túrtam fel az egész szekrényt – Nem látom sehol.

– Nem lehet, hogy valamelyik teremben hagytad?

– Nem. Felhúztam magam a poszton, és beraktam ide. Azóta nem jártam vele.

– Ugyan már, hova tűnhetett?

– Lehet, hogy nem zártam be jól a szekrényem. Talán...

– Szerinted valaki elvihette?

– Mi az, hogy elvitte? Ellopta.

– Na jó, azért nem kell rögtön rosszra gondolni.

– Úgy látszik, valaki nagyon rám szállt. De ez nem marad ennyiben! Megkérem az igazgatót, hogy hadd nézzük vissza a kamerafelvételeket, hátha látszik valami.

– Ó, oké. Nagyon rápörögtél a témára.

Igazam volt. Nem sokkal azután, hogy kicsengettek az első óráról, egy felismerhetetlen, kapucnis alak benyúlt a szekrényembe, és kivette onnan a laptopomat. Az igazgató minden osztályt végig járt, minden táskába belenézett, és kihallgatta azokat, akik ma kapucnis felsővel jöttek suliba. Az utolsó előtti szünetben láttam, ahogy Vince is távozott az igazgatói irodából. Fekete kapucnis dzsekit viselt. Ahogy kijött és szótlanul rám vetette szemrehányó tekintetét, összerándult a gyomrom. Csak nem lehetett ő.

Sajnos a laptopom a nap végére sem került elő. Valakinek nagyon szüksége lehetett rá. Az biztos, hogy én ezt nem hagyom annyiban. Szomorúan baktattam Jázmin mellett, amikor megláttuk, hogy Vince a buszmegállónál képregényeket osztogat. Nem akartam hinni a könnyes szemeimnek.

– Úristen! – fagyott le a barátnőm is – Csenge – fogta meg a karom biztatóan, de én ellöktem magamtól és célegyenesen Vince felé vettem az irányt.

– Ez mi? – vontam kérdőre a fiút, miközben a tekintetem a vigyorgó arcába szegeztem.

– Aminek látszik. Képregényt osztogatok. Talán nem szabad?

– Ez egy nagyon rossz tréfa, és én nem találom viccesnek.

Vince elmosolyodott, majd lesütötte a fejét.

– Igen, ne haragudj! Ez most valóban rosszul jött ki. A tegnapeste fogadtam a barátommal, hogy én is képes vagyok írni arra a nyamvadt blogoldalra. De nem én lennék, ha nem poénkodtam volna el, és a te könyvedet használtam alapként, mert az aktuális volt. Viszont nem akartalak ezzel megbántani, nem az volt a szándékom. Tényleg bocsánat!

– Egyáltalán hogyan raktad ki az én engedélyem nélkül?

– Egy picit meghackeltem a rendszer.

Legszívesebben felpofoztam volna.

– És a laptop?

– Esküszöm, hogy ahhoz semmi közöm nincs. Azért annyira nyomorult nem vagyok, hogy ennyire foglalkozzak más életével.

Itt már nem voltam képes megszólalni. Könnyező szemekkel csak hátat fordítottam neki, és visszaindultam Jázmin felé.

– Né-nézd... – szólított meg Vince.

– Igen?

– Ha esetleg bármiben segíthetek, csak szólj! Pocsék érzés téged így látni – mondta ezt csábítóan.

– Hogy? Azt hiszem, hogy ezt most nem nagyon fogtam fel.

– Mármint te egy tök kedves lány vagy, és bárki is lopott meg, nem érdemelted ki.

Egy pillanatra úgy éreztem, hogy tényleg számítok neki. Földbegyökerezett a lábam, és csak szótlanul bámultam őt. Egészen addig, amíg egy srác meg nem szólította, hogy szeretne egy képregényt.

Egész este el voltam varázsolva. Felcsillant a remény a szememben, hogy talán mégis lehet köztünk valami. Ez az öröm viszont nem tartott sokáig. Amikor reggel beértünk a suliba, és megláttam az újságos állványt, nem tudtam, hogy a mellettem lévő korlátba kapaszkodjak-e, vagy Jázmin karjába.

– A Démon virága – olvastam a kirakott könyvek borítóján.

– Mi a franc? – csodálkozott a barátnőm is.

– Szerző: A Démonkirály?!

– Na jó, szerintem ez csak valami félreértés lehet – próbált megnyugtatni Jázmin, de én már nem láttam, nem halottam semmit.

Azonnal elöntött a harag és a csalódottság. Egyetlen egy dolgot akartam... Megfojtani Vincét. Könnyező szemekkel néztem a bejárati ajtó felé, ahol éppen belépett. Egy könyvel a kezemben az irányába rontottam.

– Átvertél! – üvöltöztem vele.

– Mi van? – nézett rám értetlenül.

– Azt mondtad, hogy nincs nálad a laptopom, akkor ez micsoda? – lebegtettem idegesen előtte a könyvet.

– Miért, micsoda? Nem tudom – válaszolt ő is ingerülten.

– Te tényleg ilyen hülyének nézel engem? Azért annyit még el tudok olvasni, hogy a Démonkirály. Tessék, itt van, megnézheted. Akár ki is törölheted vele a segged. Azért akkora parasztnak nem néztelek volna, hogy visszaélj valaki szellemi tulajdonával. Gratulálok! – azzal egy másodperc alatt faképnél hagytam.

A mosdóban ültem, és csak sírtam. Bele se mertem gondolni, hogy Vince mit művelt a félkész történetemmel, ami ráadásul jóformán róla szólt. Több, mint egy félórát tölthettem egyedül a WC-ben, amikor egyszer csak Jázmin végre be mert nyitni hozzám.

–Figyu, Csenge. Itt a laptopod.

– Mi?! – pattantam fel azonnal a helyemről – Honnan szerezted vissza? – vettem át a gépet.

– Nem Vince volt, hanem a legjobb... Bár azt hiszem, hogy a volt legjobb haverja, Ádám – helyesbített.

– Mi? De mi történt? – nem értettem semmit.

– Láttam, hogy sírva berohansz a mosdóba. Tíz percig vacilláltam, hogy bejöjjek-e utánad, vagy hagyjam, hogy kisírd magad egyedül. Végül nem jöttem be. Megfordultam, és láttam, hogy Vince kifele ráncigálja Ádámot a raktárból. Ha láttad volna, szegényt nagyon csúnyán elverte. Azt mondogatta közben Ádámra, hogy mekkora egy áruló geci, meg hasonlók, aztán a kezembe nyomta a géped azzal a megjegyzéssel, hogy "itt van a barátnőd rohadt laptopja". Úgy látszik, neki sem tetszett, hogy beletapostak a becsületébe.

Szintén csak szótlanul hullattam a könnyeket, de ezek most örömkönnyek voltak. Ott hagytam Jázmint egyedül a mosdóban, mert alig vártam, hogy köszönésképpen Vince nyakába ugorjak. Az osztályteremben még sikerült is utolérnem.

– Köszönöm! – ugortam rá hátulról örömömben.

Meg kell mondanom, hogy nagyon jó reflexei vannak. Egy másodperc alatt a karjaiban voltam.

– Hú, de gyorsan változik a hangulatod – jegyezte meg poénosan.

– Nagyon hálás vagyok! Én... – ekkor esett le, hogy konkrétan két centire voltunk egymástól, ő meg nem eresztett el – Ne haragudj, hogy téged gyanúsítottalak, csak az a név...

– Nem gondoltam volna, hogy Ádám ekkora seggfej. De már nem is érdekel a magyarázata.

– Hogyan jöttél rá?

– Nem volt kérdés, hogy amikor megvádoltál, úgy felforgatom az egész iskolát azért a laptopért, hogy még egy vak is megtalálja. Bementem a raktárba, és akkor kaptam rajta azt a szerencsétlent. Szánalmas volt, ahogy magyarázkodni próbált. Nem tűröm el, ha a hátam mögött intézkednek.

– "És akkor Yumiko lassan az ujjaival elkezdte felfedezni Rei erős karjait. Tetszett neki, amit maga előtt látott. Csak arra vágyott, hogy azok az erős karok a végtelenségig öleljék őt. Azonban Rei kőszikla teste megmozdíthatatlan volt. Yumiko szemei kérlelték a fiút, de annak tekintete tiltakozott." – olvasta mosolyogva az egyik diáklány egy idézetemet a könyvből, miközben ránk nézett.

Vince erre azonnal ellökött magától.

– Mi ez, valami Cseresznyevirág fanfiction? – érdeklődött egy másik lány.

– A történetem... Kárba veszett – súgtam alig halhatóan, de Vince biztosan meghallotta, mert a szavaimra rám nézett.

Elővette a telefonját, elkezdett valamit pötyögni, majd felém nyújtotta a készüléket.

Heló skacok! Az van, hogy egy volt haverom elcseszett valamit, és most ezért lehet, hogy az általatok kedvelt főszerkesztőtök, egyben kedvenc írótok issza meg a levét. Na meg persze sikerült engem is szépen belerángatnia. Azt szeretném, ha nem olvasnátok tovább A Démon virága című könyvet, és a meglévő példányokat visszajuttatnátok a főszerkesztőhöz, mert ennek a történetek még nem lett volna szabad megszületnie. Főleg nem így. Legyetek jófejek, légyszi! Köszi!

A Démonkirály, május 7., 09:00

– Csak arra vár, hogy közzétedd – mondta.

– Köszönöm! – mosolyodtam el.

– Így viszont tartozol nekem – kacsintott rám, majd elindult a helyére.