Sóhajtva lépek be a házba.

Amint belépek, egyből látom: megint elkéstem.

- Sziasztok. - köszönök rá sötét hangulatba burkolózott családomra.

Véreim rám emelik szomorú tekintetüket, én már látom, hogy megint baj van.

- Apa? - érdeklődöm.

Anya szomorúan bólint, kishúgom tekintetéből könny csordul ki.

- Elgázolták. - szólal meg csendesen a bátyám, bennem pedig megáll az ütő.

- Meg-meghalt? - kérdeztem remegve, gombóccal a torkomban.

- Nem áll messze tőle. - mondja a nővérem és megtörli a szemét.

Leroskadok a székemre, magam elé veszek egy szelet kenyeret és enni kezdek.

- Finn? - kérdezi halkan anya, rámemeli szomorú íriszét.

- Semmi baj. - suttogom, inkább magamat győzködve.

- Dora hogy van? - érdeklődik csendesen.

Megvonom a vállam.

- Nem jól.

- Mit mondott az orvos?

- Legjobb esetben két hónapot adott neki. - suttogom. - Nincs mit tenni.

- Kemoterápiáról mit mondott?

- Már késő. - nézek fel a plafonra, miközben könnyeim akaratlanul is csorogni kezdenek.

- Anya. - szólal meg Mike bátyám. - Miért történik mindez velünk?

Anya sóhajt.

- Nem tudom. Az élet kíméletlen velünk.

Annie, a kishúgom szeméből ismét patakzani kezdenek a könnyek.

Óvatosan megsimogatim a fejét, mire még inkább kitör belőle a zokogás.

- Szeretlek titeket! - mondja sírva. - Apát is szeretem, akárki is lett belőle! Nem akarlak titeket elveszíteni. - Annie hangja elcsuklik, így még inkább szívfacsaró látványt nyújt.

Már mindannyian sírunk. Sirattuk az elcseszett életünket.

******

Annie ágya mellett ülök. Párnája teljesen átázott a könnyektől és én nem tudtam csitítani.

- Finn. - kezdi csendesen. - Szeretlek.

- Én is szeretlek, Annie. - mondom halkan.

Talán ami a legrosszabb, hogy ezek a dolgok vele is megtörténnek, pedig ő még csak nyolc éves. Mike bátyám, Nancy nővérem, anya és én, legalább felnőttek vagyunk. Annie még olyan fiatal! El sem tudom képzelni, min mehet keresztül.

- Vigyázz magadra. - suttogja. - Nem akarom, hogy veled is az legyen, mint apával. Vagy mint David-del.

Ijedten rezzenünk össze mindketten. Soha nem beszélünk Davidről. Halott testvérünk emléke olyan számunkra, akire nem akarunk emlékezni.

- Te is vigyázz magadra, Annie. - suttogom és átölelem sírástól reszkető testét.

******

Két hétre rá Dora meghalt. Apa állapota javult, de nem sok reményt fűztünk hozzá. Családunkról messziről is érezni lehetett a nyomott hangulatot, a bánatot. Ezeket a heteket életem legrosszabb napjaink gondoltam.

Azután eljött a temetés. Szörnyű érzés volt megannyi ember előtt a barátnőm sírjánál térdelni miközben képtelen voltam pozitívan látni a világot. Egyszerűen nem ment.

Üres tekintettel róttam az utcákat, bánatomat a sétásba fojtottam. Rémes volt.

Egy idő elteltével kénytelen voltam iskolába menni. Rettenetes volt a szánkózó pillantásokkal kísérve lehorgasztott fejjel mászkálni a suliban és úgy tenni, mintha élnék. Mindenki ugyanazt gondolta rólam. A fiú, akinek leukémiás volt a barátnője, akinek bűnöző apja haldoklik, akinek az anyja depressziós, akinek három szerencsétlen testvére van és aki képtelen boldognak lenni.