Még mindig éreztem a kezeket a testemen, amik megragadtak aznap este. Az egyik az oldalamon, egy másik a combom alatt fogott meg, míg be nem csatlakozott egy harmadik is ami a számat fogta be. Hiába volt nyitva a szemem nem láttam. Mintha az érzékszerveim leálltak volna. Nem mozdultam, nem ellenkeztem. Így visszagondolva nem is tudtam volna mit tenni. Megtapasztaltam, hogy mi az a sokk. Mikor felhagy minden túlélési ösztönöd, és akaratodon kívül mész az árral. Még mindig benne volt az orromba az a büdös, pállott szag, ami a fekete furgont vette körül. Miután bekerültem az autóba, gyorsan ki is ütöttek kloroformmal. Mintha csak egy másodperc telt volna el, itt ébredtem. Az egész testem remegett a félelemtől, és a pániktól ami végig szaladt az ereimben. Egy fehér szobában voltam, aminek a falain vörös csíkok pompáztak. A padló jéghideg és megviselt volt. Még mindig itt kószálnak azok a gondolatok a fejemben, mint akkor. Nem tudom pontosan hány napja lehetek itt. Mint kiderült úgy hívják ezt a helyet, hogy az állatkert. A kis fehér szobából átkerültem egy nagyobba, ahol hárman voltunk nők. Senki nem beszélt senkivel, mintha ez egy írott szabály lenne. Minden nap egyszer kapunk ételt, és csak találgatni lehet, hogy mi fog velünk történni. A tekintetem a plafonra szegeztem, pontosabban a sarokba, ahol ott ékeskedett egy fehér kamera. Egész nap megfigyelnek minket.

Kissé megugrottam, mikor kicsapódott a fém ajtó, de meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam ki az. Ralphnak hívta magát, bár biztos vagyok benne. hogy ez nem az igazi neve. Ő az, aki mindennap ételt hoz nekünk. Egy maszkot viselő férfi aki a harmincas évei végén járhat talán.

– Ti ketten egyetek! – hallottam, ahogy a földre dobja a csomagot, amiben valószínűleg instant leves van, mint mindig. Meglepődöttségemben megfordultam és Ralphra vezettem a tekintetem. Ketten? – Te velem jössz! – rántotta fel a földön összekuporodott lányt, akit ha jól emlékszem talán Noranak hívott az egyik őr. A gyönyörű kreol bőrű lány hangos sikításba, és jajveszékelésbe kezdett. A kezeimet a fülemre helyeztem, és próbáltam megnyugtatni magam.

Nem tudsz mit tenni. Nem segíthetsz rajta. Épp olyan helyzetben vagy mint ő.

– Eressz el! – sikította tovább. Ekkor Ralph a földre taszította, majd a következő pillanatban egy, aztán kettő erőteljes rúgást mért a lányra. A szemeimbe könnyek szöktek. Nem bírtam tovább nézni, még sem tudtam levenni a szemeimet az előttem zajló jelentről. Nora elhalkult, és még abban sem voltam biztos, hogy kap-e egyáltalán levegőt. A nyitott ajtó mögül lépéseket lehetett hallani, majd két őr lépett be, akik felkapták a földről a mostanra már szájából vérző lányt, mint egy rongybabát. 

A kezeim még mindig a füleimen voltak, és a szemeimből megállás nélkül folytak a könnyek, de egy hangot sem adtam ki, még csak mozdulni sem mertem. Ralph tekintete a nem tőlem nem messze ülő szőke hajú lányra vezette a tekintetét, majd rám.

– Legyen ez egy tanulság nektek a jövőre nézve. – mondta azon a jéghideg hangon, amitől mindig kiráz a hideg. Ahogy becsukódott mögötte a nehéz ajtó, a lány mellettem hangos zokogásba tört ki. Meg akartam vigasztalni, de ismét a kamerákra néztem, majd vissza a lányra. Nem mutathatod, hogy mennyire gyenge vagy, még ha így is van. Nem hiába figyelnek meg minket. Nehezen, de a remegő lábaimra álltam, majd az ételért sétáltam. Leültem az ajtó mellé, majd miután kibontottam az instant levest elkezdtem rágcsálni a száraz tésztát. A tekintetem a földön lévő vérre terelődött. Ez tényleg egy tanulság volt, méghozzá nem is akármilyen. Ezzel bebizonyították, hogy nem számít mennyire vagyunk megtörve kívül, belül, úgyis profitálnak belőlünk.

***

Másnap mikor Ralph ismét belépett az ajtón, és láttam, hogy egy darab levest fog a kezében tudtam, hogy én következem. Mondhatni azt, hogy ez egy megérzés volt, de inkább a rajtam lévő tekintete árulta el a sorsomat. Az ételt a szőke hajú lány felé dobta, majd oldalra biccentette a fejét. Egy nagyot nyeltem, és hiába remegett az egész testem, kitartóan sétáltam felé. Ralph valahogy velem mindig kissé óvatosabban bánt. Ahogy elé értem kezét felkarom köré vezette, magabiztosan, de nem szorosan, és kivezetett a folyosóra.

– Tudtam, hogy veled könnyű dolgom lesz. Te vagy eddig a legszófogadóbb az állatkertben. Mondhatni a kedvencem lettél. – nevetett fel. Próbáltam minden érzelmet elűzni, hisz nem akartam, hogy a fintor előtörjön az arcomon a mondandója hallatán. Figyelmemet a hosszú és sötét folyosóra fordítottam, de Ralph nem hagyta annyiban. – Mikor meghallottam, hogy ki akar téged megvenni esküszöm neked lesápadtam. – felé kaptam a fejemet, olyan gyorsan, hogy azt hittem kitöröm a saját nyakam.

– Megvettek? – hangom halk volt, és megtört. Nem beszéltem mióta aznap este leraboltak, ami kitudja hány napja lehetett.

– Meg bizony. Bár ha annyira tudni szeretnéd már az első napostól kezdve licitáltak rád egy jó páran, de szóltam a főnöknek, hogy egyiknek se adjon oda. Mint mondtam a kedvencem lettél. – Ralph keze a felkaromról áttért a derekamra, és bár legszívesebben kiszakítottam volna magam a karjai közül nem tettem. Uralkodnom kellett magamon. Ha eddig megúsztam egy karcolás nélkül, nem most fogom elkezdeni gyűjteni őket. – De a tegnapi liciten megjelent egy elég pénzes ember, aki nem kis összeget ajánlott érted. Tudni akarod mennyit érsz? – tette fel a kérdést, mintha nem az életem lenne a tét. Mintha egy alku képes tárgy lennék amit a piacon árulnak.

– Nem. – úgy éreztem magam, mint egy túlárazott termék a bolt polcain.

– Egyébként még jól is jártál a fickóval. – folytatta a cseverészést, miközben egyre közelebb értünk egy nagy barna fa ajtóhoz. A folyosón a fények néhol pislákoltak, ami nem segített az egyre jobban előtűnő hányingeremen. – Úgy hallottam, hogy nem erőszakolja meg a nőket akiket megvesz. Csak úgy tartja őket, mint egy szép babát. – mikor odaértünk az ajtóhoz elengedett. A hangja már összemosódott a fülemben lévő zúgással, és hiába akartam koncentrálni nem tudtam. – Most szépen átlépsz azon az ajtón, és bepattansz az autóba. – kihúzott a zsebéből egy rozsdás kulcsot, majd az ajtóba helyezte. – Próbálj meg nem meghalni. Kár lenne érted. – a következő pillanatban egy fekete autóban találtam magam, és nem tudom megmondani, hogy a pániktól, a stressztől, vagy attól, hogy nem vettem levegőt egy ideje, de elsötétült előttem minden.