♡

Juliette egy egyéjszakás kalandba cseppen, de nem gondolta volna, hogy ilyen fordulatot hoz majd a reggel számára...

♡

JULIETTE'S POV:

MIKOR KINYITOTTAM PILLÁIM a nap vakító sugarai majdnem kiégették a retinámat. Visszacsuktam szemeim, és egy puha párnát magamhoz ölelve próbáltam tovább aludni. A fejem is majdnem szétrepedt, úgyhogy jobbnak láttam, ha alszok még pár órát. Ugyanakkor belém hasított a felismerés, hogy az én ágyam nem is ilyen kényelmes, ráadásul kellemes férfiparfüm illata lengett a szobában. Miután felfogtam, hogy nem tudom hol vagyok, villámsebességgel pattantak ki szemeim és felültem az ágyba. Körülnézve egy rendezett szobával találtam szembe magam, amelyet csak szanaszét dobált ruhák csúfítottak el. „Nem lehet, hogy megint ennyire kiütöttem magam..." – gondoltam magamban. Legutóbb, amikor egyéjszakás kalandom volt egy autóversenyző ágyában keltem, ami felkerült a top5 legkínosabb reggeljeim közé. Gyorsan összeszedtem a ruháimat és magamra kaptam őket, majd a szoba kijárata felé sunnyogtam. Mivel „kissé" ittas állapotban jártam ebben a lakásban, így nem igazán tudtam kiigazodni rajta. Végül egy folyosó legvégén megláttam a – feltehetőleg – bejárati ajtót, viszont egy kisebb problémába ütköztem. Az ajtóról belátni a konyhába, ahonnan halk zene szólt és valószínűleg a pasi is ott van, akivel tegnap összefeküdtem. Én márpedig nem fogok vele összefutni, még egy kínos reggelt nem fog tudni feldolgozni a szervezetem. Így amilyen halkan csak lehetett elkezdtem az ajtó fele surranni. Mikor a konyha előtt mentem el, láttam, ahogy a srác a konyhapult fele van fordulva és reggelit csinál. Széles vállai, izmos háta és szőkésbarna haja volt. Miután magamban konstatáltam, hogy legalább jó faszival feküdtem le, már majdnem az ajtóban voltam. Viszont megint vétettem egy hibát. Annyira vigyáztam arra, hogy ne keltsek zajt, hogy nem figyeltem az előttem heverő cipőre, így azon majdnem átestem. Ezzel természetesen hatalmas hangzavart keltettem, ugyanis még a szekrényre is sikerült rácsapnom. A fiú lassan megfordult és kék szemeit rám vezette. Zavaromban először azt se tudtam megmondani, hogy fiú vagyok-e vagy lány, a kínzó csendet viszont ő törte meg.

–      Juliette! Jó reggelt! – köszönt, majd két tányért tett le az asztalra. – Csináltam egy kis rántottát, ha éhes vagy. Az sem baj, ha nem eszed meg, mindjárt itt a bátyám, az meg mindent bepusztít – kezdett el fecsegni, mintha mi sem történt volna. Nem tudom mi lepett meg jobban: hogy ilyen lazán kezeli a helyzetet vagy hogy készített nekem reggelit.

–      Jó reggelt, azt hiszem... – mondtam végül majd leültem a sráccal szembeni székre. A rántotta istenien nézett ki, de még az illata milyen jó volt. Megfogtam a tányér mellett heverésző villát és ettem pár falatot az ételből. Végül letettem a villát és felnéztem a férfire, aki már alapból rajtam legeltette szemeit.

–      Hihetetlenül bunkónak fogok tűnni, de hogy is hívnak? – kérdeztem a számat elhúzva.

–      Aucs! Ez fájt! – tette kezét a mellkasára drámaian.

–      Sajnálom, nagyon kiütöttem magam a tegnap este. Nagyon ritkán vannak egyéjszakás kalandjaim is, fogalmam sincs, hogy kéne viselkednem – sütöttem le szemeim, mire a srác csak elmosolyodott.

–      Érthető. Egyébként Arthur vagyok, a tegnap este elég sokszor nyögted... – mondta, mire pipacsvörösen rácsaptam a kezére – Csak viccelek! Hogy ízlik a rántotta? – kérdezte, mire hitetlenkedve néztem rá.

–      Hogy tudod ilyen lazán kezelni a helyzetet? – néztem rá, mire felnevetett.

–      Már hozzászoktam, hogy kell egy egyéjszakás kalandot kezelni – mondta, mire bólogattam párat. Végszóra meghallottuk a bejárati ajtó csörgését, így mindketten arra fordultunk. Egy magas, barnahajú srác lépett be a lakásba táskával a kezében és rögtön Arthurhoz kezdett el pofázni.

–      Arthur! Mi ez a jó illa... – kezdte a srác, de amint megfordult a torkán akadtak a szavak. Úgy, ahogy az enyémen is.

Nem, nem, nem... Az nem lehet, hogy ő a bátyja!

Egy ideig még farkasszemet néztünk egymással, amit Arthur egyáltalán nem tudott hova tenni.

–      Juliette? Mit keresel itt? – törte meg végül a csendet Charles, majd belépett ő is a konyhába. Hirtelen annyira zavarba éreztem magam a két férfi fürkésző tekintete miatt, hogy szóhoz se jutottam.

–      Ti... testvérek vagytok? – kezdtem realizálni a szituációt, mire egyszerre bólogattak. Most így jobban megnézve tényleg nagyon hasonlítottak egymásra. – Hát... Ez végtelenül kínos – ennyit tudtam magamból kihozni.

–      Ti ismeritek egymást? – kérdezte végül Arthur, aki éppen a reggeli kávéjába kortyolgatott bele.

–      Pár hónapja lefeküdtünk – mondta játszi könnyedséggel Charles, mire Arthur az asztalra köpte a kávéját és hevesen kezdett el köhögni. Én csak a tenyerembe temettem az arcomat, és próbáltam eltakarni mennyire szégyellem magam.

Ez egyértelműen életem legkínosabb reggele volt...

NonameWriter111
(704)