Vér. Vér terít be mindent.
A padló.
A ruháim.
A szőnyeg.
A kezem.
A karom.
A kés...

Megint ezt tettem. Megígértem neki, hogy leállok, de nem ment. Megint megtettem. Haragudni fog rám. Talán kiabálni fog velem. De majd átölel és megnyugtat, mikor meglátja, hogy ajkaim sírásnak álnak és szemem csillogni kezd. Ez lesz holnap. Mindig ez van..

– Mr. White! - köszörülte meg a torkát a történelem tanárnő, és hosszú mutató pálcáját a padom szélére csapta, ezzel arra késztetve, hogy felkapjam fejem.
– Elnézést... - hajtottam le fejem halkan mormogva, és felsőm ujját nyúztam, hogy kézfejem teljesen eltűnjön.
– Ne lankadjon a figyelme! Szóval... A második világháború után, Németország...

Nem tudtam 100%-ban az órán lenni. A történelem egyébként sem tartozott a "kedvenc tantárgyak" listámhoz, és kimerült is voltam a tegnap este után. Egész éjjel ébren voltam és zongora összeállításokat hallgattam szüntelenül. Nem tudtam aludni. A fejem nem engedte. Gondolkodtam és gondolkodtam.
Rajta.
Rajtam.
Rajtunk.

A szép fekete szemén. Ahogy rámnéz. Ahogy megszólít. " Hey, baby! " - a kedvenc mondatom.
Hangját millió közül megismerem. Mély, férfias. Senki szájából nem cseng olyan szépen a nevem; Sebastian.

Akárhányszor hátrapillantok, ő rámnéz és elmosolyodik kedvesen. Vagy szerelmesen..?
Ő az angyalom. A védelmezőm. A váram. A búvóhelyem. Zane Black. A név, mely többet jelent bárminél.

Csengő zavarja meg gondolatmenetem, majd a fészkelődő emberek ricsaja, akik az óra határtalan izgalmai alatt összegyült gondolataikat türelmetlenül és hatalmas beleéléssel mesélik társaiknak.
Aztán egy cipőkopogást hallok ami egyre csak erősödik, jelezve az illető felém közeledik. Kihúzza a széket, és leül mellém.

– Hey, Baby! - karolja át nyakam és magához ránt.
Aprót nyekkenek a hirtelen mozdulatra, majd felé fordítom fejem.
Mosolyog, mint mindig. Tökéletes, mint mindig.

– Szia Zane. - köszönök halkan és óvatosan arcához érintem kicserepesedet ajkaimat. Puszinak nem nevezném, inkább csak egy apró lehellet amit kap, de ő ennek is nagyon örül. Mindennek örül, amit tőlem kap. Mindent megköszön, mindenért hálás.
– Jól vagy? - kérdi hajamat cirógatva, mire aprót bólintok. - Ma este nálam alszol, jó? - simogatja arcom ujjaival, miközben ajkaimat kémleli.
– Apa ma otthon lesz... - csak ennyit mondok, tekintete enyémbe olvad és másodpercekig csak így ülünk.
– Akkor majd máskor. De este azért kimegyünk a városba, rendben?
– 8-ig kint lehetek. - mosolyodtam el halványan.
Ajkai felfele görbültek, majd adott egy hosszú puszit homlokomra.
– Órák után várj meg. Hazakísérlek. - mondta, majd felállt és visszasétált helyére.

Zane és én barátok vagyunk. Testvérek. Szeretők. Egyszerre. Az első találkozásunk óta szeretjük egymást, mégis annyira bensőséges kapcsolat alakult ki közöttünk, amit nem akartunk " elrontani " egy kapcsolattal. Így testvérekként kezeljük egymást, akik jó haverok és néha csókolóznak.

– Gyere Baba.. - fogja meg a kezem és elindulunk hazafelé.
Hűvös van, szerencse, hogy van felsőm. Eléggé fázós vagyok, az immunrendszerem sem valami erős, könnyen megbetegszem akár nyáron is.
– Nem fázol, ugye? - kérdi aggodalmasan én meg csak megrázom fejem.
– Te? - kérdek vissza, mire csak mosolyogva megrázza a fejét.
– Szeretnél enni valamit?
– Nem.
– Biztos? Veszek egy szendvicset, ha szeretnéd!
– Tényleg nem kell, nem vagyok éhes.
– Hát jó. Én azért veszek valamit. Várj itt! - nyomott puszit kézfejemre, majd az árushoz lépett. Pillanatokon belül vissza is tért egy doboz sültkrumplival a kezében.
– Mehetünk? - kérdezte mosolyogva, és bólintásom után elindultunk. - Biztos nem kérsz? - tarja felém a kis dobozt. Megráztam fejem, de pár percen belül ahogy a dobozra néztem kivettem egy szálat.
– Azt mondtad nem kell.
– Kinéztem magamnak, hagyjál! - kaptam be mosolyogva.